(Beszélgetés az ötletgazdával)

Május közepén egy délután megcsörrent a telefonom. 
-Van neked egy 16 éves fiad? - kérdezte egy ismerősöm. - Lefotózhatom ma éjfélig valamikor?  
- Persze - mondtam. - Megbeszélem vele.  
Miután Márkó fiam beleegyezését adta a dologba, meg is történt a Nagy Esemény.

A telefonáló Zsirai Tibor volt. Akkor csak nagy vonalakban beszéltünk a 202portrait projektről, mert ahogy jött elkészíteni a képet, úgy távozott, most faggatózhatok alaposabban is erről a témáról.

Hogyan merült fel a projekt ötlete és milyen „szabályok" –at követ?

Fotósberkekben a neten többféle projekt fut egy-egy tematikát követve. Van például 365 kocka kisvárosról, vagy vannak ilyenek mesterségekkel kapcsolatos képekkel is. Marcali viszonylag kicsi, ha az év minden napjára szeretnék valami mást (adott témában), talán unalmassá válna, s nem lenne elég új anyag hozzá. Mondjuk, ha házszámokat kapnék le, nem is lenne olyan utca, ahol van 365. szám. Meg valljuk be őszintén, 365 szívószál szépen kivitelezve sem ragadná meg az emberek figyelmét.

Arra gondoltam inkább embereket örökítenék meg, akik valamiképp köthetők a városhoz úgy, hogy a hétvégék kivételével minden nap egy-egy új alanyt fotózok le. Egy nőt, aztán egy férfit, majd egy évvel idősebbet mindkét nemből egymás után. Nullától százig, lineárisan haladva előre az időben. Kezdtem 0 éves kislánnyal, másnap aztán 0 éves kisfiúval, majd harmadik nap 1 éves kislány, aztán negyedik nap 1 éves kisfiú és így tovább. Lassan közeledünk negyvenhez, ami már nyolcvan napot jelent, a cél természetesen a százéves korúak bevonása, ha erre egyelőre kicsi is az esély.

Áprilistól januárig tart a fotózás, mire elkészül a teljes anyag kb. egy év telik majd el. Száz év, kétszáz(két) fotóban - ennyi lenne dióhéjban.

Hogyan találsz rá a fotóalanyokra?

A kezdetekkor tervezgettem vagy két hétig, hogy kikkel is lehetne kezdeni, aztán belevágtam azzal, hogy „ma elkezdem! Hol egy 0 éves kislány?". Nem terveztem túlságosan, inkább az lebegett a szemem előtt, ha nem kezdek bele, soha nem lesz belőle semmi. Onnan, ha nyilvános, az már kötelez, hogy ne hagyjam abba. Legyen inkább előkészítetlenebb és kicsit nehezebb, minthogy soha el se kezdődjön!

Eleinte a saját baráti körömből választottam, aztán már az ismerőseim ismerőseiből is. Az ovikban és iskolákban is kutattam vállalkozó szellemű gyerekeket, és beleegyező szülőket. Igyekeztem mindegyik intézményből választani. Az ovisoknál már kértem ajánlásokat is a további képekhez. Például az ikerfotók ötlete is mások ajánlására került be (köszönet az óvónéniknek), ikrekre például nem is gondoltam. Egy idő után aztán már maguktól is jelentkeztek a projektbe. Rengetegen vesznek részt benne: egyrészt mint fotóalanyok, másrészt pedig sokan a szervezésben segédkeznek. Pár hónap alatt kész közösségi eseménnyé növekedte ki magát!

A 31 éves férfit ábrázoló képen saját magad fotóztam. Ahogy egy ismerősöd mondta: "akasztották a hóhért".

Ezt inkább úgy mondanám: „önakasztottam" magam. Nem túl sok kép készült rólam eddigi életem során, és nem is szeretem, ha fotóznak. De azt gondolom, nem az számít, hogy a rajta szereplő személy szerint szép-e a kép.... Ezzel is üzentem a későbbieknek, hogy ez nem modellverseny, és nincsenek külsőségekre vonatkozó feltételek se.

Azért így biztosan nem mindennapi találkozásaid, sztorijaid születhettek a számodra ismeretlen személyekkel!

No, igen. Volt olyan, akinek a szüleivel megbeszéltem, hogy hol tudom lefotózni a kicsit. Én odamentem, és vártam, mert volt ott több gyerek is. Álldogáltam egy ideig. Amikor a szülők megjöttek, kiderült a kislány tudta, én miért vagyok ott, de én nem tudtam, kit fogok fotózni. Az ilyenekre gyorsan kell jól reagálni, ami sokszor nem könnyű. Olyan fiatal lány is volt, aki kissé gyanakodva kérdezte, hogy nem hozhatja-e el az édesanyját is a fotózásra?.....

És?

Örültem, hogy megkérdezte. Javasoltam volna, ha nem kérdezi. Mára szerencsére elég kép tekinthető meg a galériában ahhoz, hogy lássák az emberek, mire is számíthatnak, ha részt vesznek a fotózáson, ami lényegesen megkönnyíti a "rábeszélős" részt.

Nagyon tetszenek a képek. (nemcsak a saját fiamé!) Több személyt régről ismerek. Izgalmasnak találtam, hogy a fotók nagyon jellemzőek rájuk. Mintha Te is jól ismernéd őket. Hogy történik a közös munka?

Beszélgetünk egy keveset. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondolnak önmagukról. És persze arra, mennyire egyeztethető ez össze azzal, amit megmutatnak magukból.

Hirtelen kell a beszélgetés közben döntenem, hogy milyen helyzetben, hogyan fotózok. Mostanában - a 25 fölötti és harmincas korosztálynál - igen kreatív emberekkel hozott össze a sors. Már gyorsabban megy minden - ötletelnek, sokan együttműködőbbek, mint azt alapesetben elvártam volna. Nem bánom azt sem, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elsőre gondolom, sőt az sem kell, hogy hibátlan legyen a fotó! Nem is kell „kozmetikázni", hajlandóak az emberek önmagukat adni. Ahogy te is említetted, a portré-alanyoknál is az az érdekes, hogy rájuk jellemző, természetes legyen a kép. A rajta szereplők olyanok legyenek, amilyennek valójában látjuk őket.

A fotó sem művészi portré, hanem egy pillanatkép róluk. Az emberek kíváncsiak egymásra, ezért követi egyre nagyobb érdeklődés ezt a sorozatot. Akik már benne voltak, figyelik a többiek képeit is. Ha estig nincs kép, van, hogy rám is írnak: mi van a mai képpel? És ki lesz rajt?

Mi lesz a sorsuk a portréknak?

Arra gondoltam miközben egyre duzzadt a galéria, hogy ha egy „csomóban" is láthatók lennének ezek a képek (nem csak netes közegben), az mások számára is izgalmas élményt jelenthetne. Szeretnénk egy kiállítást a végén, ahol a jobbak kinagyítva és kicsiben együttesen is megnézhetőek lennének a fotók. Hogy lenne látogatottság, az már ma sem kétséges. Már csak a helye a kérdés. De nem ez az, ami ösztönöz, hogy végigvigyem az egészet.

Hanem?

Nekem is nagy élményt jelent, hogy látom a növekvő életkorral, hogyan változnak az emberek. A fejlődés, az érés nyomon követhető. Alig egy év alatt nő fel a szemem előtt egy századnyi generáció. Jól esik benne lenni ebben a folyamatban, s úgy látom, ez másokat is érdekel. Ez észlelhető a képekhez fűzött hozzászólásokban, tetszésnyilvánításokban is.

Olyan ez, mint a játék: a hangsúly az úton van, nem a megérkezésen! Ez a projekt egy olyan kezdeményezés, amire úgy tűnik kapnak az emberek.

Zsirai Tibor 202portrait projekt fotóit a Facebook közösségi oldalán és a 202portrait hivatalos oldalán böngészhetik az érdeklődők. Jó szívvel ajánlom alkotásait! Érdekesek, elgondolkodtatóak, s nagyon egyéniek. A 8700.hu látogatói a népszerű Rozi történeteit olvashatják egyéb írásai mellett e lapon.

Köszönöm a beszélgetést!