Tisztelt Igazgató Úr, Tanáraink, Kedves Vendégek, Szülők, Diákok, Végzőstársaim!
Egy hónapja az a megtiszteltetés ért, hogy Robi bácsi hátbaveregetett, és megkért, hogy írjak egy beszédet a szalagavatóra. A feladat rém egyszerűnek tűnt, egészen addig, amíg neki nem álltam. Akkor ugyanis rádöbbentem, hogy a mai nap, egy egész évfolyam nevében kellene megszólalnom. Megosztanom a 4, 5 vagy akár 9 év alatt összegyűlt élmények tömkelegét, a rengeteg egetrengető ökörséget, a közös balhékat, a dolgozat utáni eszmecseréket, a filmekbe illő ballépéseket, amiket valahogy mindig sikerült megúszni.
És egyszerre megrohantak az emlékek. A felejthetetlen osztálykirándulásé, a túra, ahol sikerült elhagynunk az osztály felét, az esztergomi bazilika látogatása, amikor a 40 fokos melegben a szökőkút kötötte le leginkább a lelkes diáksereget, a bobpálya ahol mindenki elővette a legőszintébb sikolyát, a kampányfilmek forgatása, amikor a B-sek Csoszó tanárnő vezetésével lerohanták a tűzoltóságot, a diáknapot megelőző rivalizálás, és színvonalas küzdelem a diákigazgatói címért, de ugyanakkor az olyan hétköznapi dolgok is eszembe jutottak, mint a szünetek, ahol fültanúi lehettünk a lányok közti világmegváltó beszélgetéseknek az aktuális divatról, illetve hogy holnap ki mit vesz fel, vagy éppen csak egy töri óráé, ahol felelet közben Milánka feszülten leste Robi bácsi bajszának minden egyes rezdülését.
Hihetetlen hogy repül az idő! Mintha csak tegnap lett volna, hogy 9.-ben kinevettük az érettségit emlegető tanárokat... és ma holnap itt van a nyakunkon!
Visszagondolok, és nem tudom felidézni azt, hogy mikor lettünk osztályból közösség, közösségből barátok. Csak megtörtént. Ez már rég nem az az „Ellenségem ellensége a barátom!" kapcsolat, ami a kezdeti években összefogásra ösztönzött minket. Ez annál sokkal több. Egy kötelék, amit már nem lehet elszakítani, amitől nem foszthatnak meg. Akarva, vagy akaratlanul egymás életének a részesei lettünk.
Ahogyan tanáraink és szüleink, mi is kezdünk megbarátkozni az elszakadás gondolatával. Jövőre már senki nem fogja majd a kezünket, a magunk urai leszünk. Nem számít, hogy ki merre folytatja majd az életét, az itt töltött évek törhetetlen kapocsként örökre összekötnek minket.
De ne rohanjuk ennyire előre, térjünk vissza a jelenbe. Ma, a szalagavatónk napján, itt állunk fiatal felnőttekként, elegáns öltönyeinkben, és szeretve utált matrózblúzokban az érettségi küszöbén. Hétfőn visszatérünk az iskolapadba, felkészülünk a hajrára, de előtte még itt a ma este, amikor önfeledten bulizhat együtt tanár és diák.
Búcsúzóul csak annyit, hogy köszönjük, örömmel, és sajnáljuk. Köszönjük tanárainknak, hogy tanítottak, utat mutattak, és a kellő pillanatban egy jól irányzott fenékbebillentéssel átsegítettek a kritikus pillanatokon. Örömmel vettünk részt a sok rendezvényen és versenyen, ahol öregbíthettük iskolánk hírnevét, és egy picit talán sajnáljuk is. Sajnáljuk, de nem bánjuk a csínytevéseket, amelyek színesebbé tették mindannyiunk hétköznapjait.
Végezetül pedig csak annyit üzennék a búcsúztató évfolyamosoknak, kössétek fel a gatyátokat, magasra tettük a mércét!
Warning: Attempt to read property "image_intro" on null in /home/marcalip/public_html/plugins/system/jp_ce_social_share_joomla/elements/yootheme/elements/social_share/templates/template.php on line 355