Az MVSZSE Küzdősport Szakosztálya a múlt héten úgy döntött, hogy részt vesz az árvízi védekezésben. Erőnléti edzésnek szántuk –de több lett annál! A Marcali Portálon pénteken délután megjelent felhívásunkra nagyon sokan felvették velünk a kapcsolatot. Sajnos három „civil" személynél többet nem vihettünk magunkkal, így a jelentkezés sorrendjében választottunk útitársakat: Vass Andreát, Fábosné Siffer Krisztinát és Fábos Tibort. A marcali karatésokat Hegedűs Zsófia, a ju-jitsu klubot pedig Greffer Kinga, Bogdán Vendel, Szabó János és jómagam képviseltük.

A Katasztrófavédelem vasárnap reggel jelölte ki számunkra a helyszínt: BÁTA. Megérkezésünk után a bátai Polgármesteri Hivatalban kaptuk meg az engedélyt, hogy a munkaterületre vonulhassunk: „IV-es depó". Az előző napokban a gátra lerakott homokzsákok magassága kevésnek bizonyult, ezért a vízügyi szakemberek utasítására magasítani kellett a gátat. A 3-4 km-es gátból nagyjából 150-200 méter hosszú szakasz magasítása volt a feladatunk.

Az hamar kiderült, hogy a rádióból, televízióból kapott hírekkel ellentétben, a „jól szervezett munkának" nyoma sem volt! Fáradt, kimerült embereket láttam a töltésen dolgozni, akik a tűző napsütésben felégett bőrrel, vérző körömágyakkal mit sem törődve igyekeztek megfékezni a vizet. A gát tövében ott volt a Duna és láthatóan emelkedett a vízszint. Később tudtuk meg: „Óóóó, ez nem a Duna-meder – az 3 kilométerrel arrébb van. Ez már a megemelkedett vízszint!" A házaktól a gátat egy egynyomsávos út választotta el... Igyekezni kellett a magasítással, mert az árhullámot kedd estére várják. Láttunk olyan szakaszokat, ahol a gátat az elhanyagolt növényzet miatt nem lehetett továbbépíteni! Cserjét, bokrot, fát kellett (volna) kivágni és a helyükre nyúlgátat építeni! Amíg ott voltunk, addig ez nem történt meg.

8 fős csapatunkra nagy szükség volt – hiszen az önkéntesek száma a 80 főt alig haladta meg. A depóknál összesen 150 -200 fő dolgozott. Tűzoltók, katasztrófavédők, helyiek és önkéntesek az ország minden részéből. Lapátoltunk, kocsira raktuk a 25-30 kilós homokzsákokat, majd a platóról csatárláncot alkotva a gátra emeltük a zsákokat.

A gát lassan magasodott, mi pedig este fél hatkor befejeztük a szakaszt és a munkát, több tonna homok megmozgatása után. A kijelentkezésnél még hallottam, hogy a 18 órai vacsorát csak (összesen!) 60 főre számolják - - - nem maradtunk sokan a végére. Persze mi önkéntesek „bármikor" eljöhettünk vagy akár le is ülhettünk volna. Ezt a mellettünk/velünk dolgozó bátaszéki tűzoltók nem tehették meg. Napi 12 órát töltöttek a gáton, utána „ügyelet"(ami szintén meló, csak máshol!), pár óra alvás és irány újra a gát! Minden tiszteletem azoké az embereké, akik önzetlenül, felelősségtudattal, erejüket megfeszítve dolgoznak a gátakon!

Vegyes érzésekkel – de leginkább fáradtan – utaztunk hazafelé. Persze van összefogás, meg minden... de tapasztaltunk mást is: közönyt, ostobaságot, rosszindulatot és érthetetlen arroganciát.

Azzal a reménnyel döcögtünk hazafelé, hogy keddig talán a figyelem Bátára összpontosul. Ma (hétfőn) hallottam a rádióból, hogy a déli dunai szakaszon Báta a legkritikusabb pont.

Úgy gondolom, hogy a „zsákolás" kiváló edzés volt! Többet ért, mintha traktorgumit püföltünk volna egy bottal, vagy ilyesmi... Nem a test erősödött, nem a ju-jitsu technikánk fejlődött ... A mindenkiben meglevő „belső harcos" kapott leckét arról, hogy reménytelen küzdelem nem létezik! Nem kell nagy dolgokat végrehajtani ahhoz, hogy a közösség eredményt érjen el. ...csak egy kicsivel kell hozzájárulni és a lehetetlennek tűnő dolgok is valósággá válhatnak. Mint a gát: sok ember építette, sok homokzsákkal, sok-sok jóindulattal és remélhetően a Duna nem lép ki a számára kijelölt területről.

{gallery watermark=1 watermark:position=se watermark:x=10 watermark:y=10}2013-06-10-19-16-25{/gallery}