Május végén rendelkezési állományba vonult Greffer József tű. ezredes, tűzoltósági főtanácsos, marcali Tűzoltó Parancsnoka (2002-2012), a Marcali Katasztrófavédelmi Kirendeltség vezetője (2012-2021). Összesen 34 évig szolgált Marcaliban tűzoltóként. 2020 -ban dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Greffer József tűzoltó ezredesnek, a Marcali Katasztrófavédelmi Kirendeltség vezetőjének.

 

 

Hol születtél, hogy telt a gyerek, fiatal felnőtt korod?

 

Vas megyében, a nyugati határszélen egy kis faluban, Sótonyban éltek szüleim, én a közeli nagyvárosban Sárváron születtem. Sótonyban jártam általános iskolába, az első négy osztályt még összevont csoportban végeztem.

 

A faluban édesapám volt a falu „mindenese” az autókon, motorokon keresztül a háztartási gépekig mindennel foglalkozott. Amúgy géplakatos művezető volt főállásban Szombathelyen. Édesanyám a sárvári Pepsi üzemben dolgozott. Mindemellett méhészkedtünk, szőlőt műveltünk. Sok mindent megtanultam az évek során (villanyszerelés, vízvezeték szerelés), apám, keresztapám, nagybátyám mellett.

 

Középiskolába már Szombathelyre jártam, kollégista voltam. Gépjármű technikusi szakra jelentkeztem a Savária Közlekedésgépészeti Szakközépiskolába.

 

Amikor elvégeztem akkor még nem tanultam tovább, hanem elhelyezkedtem autószerelőként az AFIT sárvári szervizüzemében 1979 -ben. 1981 -ben meggondoltam magam és jelentkeztem Győrbe, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola Járműgyártó szakára.

 

A jó tanulmányi eredményem révén népköztársasági ösztöndíjas lettem. Szakmai gyakorlatra eljutottam az NDK-ba és a Szovjetunióba, majd jeles eredménnyel államvizsgáztam 1984-ben.

 

Főiskola után a Magyar Vagon- és Gépgyár sárvári gyárában helyezkedtem el üzemmérnöki beosztásban, az üzemfenntartási csoportban. Ez idő alatt Szombathelyen egy járművezetési (A B C) gyakorlati oktatói végzettséget is szereztem.

 

Sárváron a vagongyárban dolgoztam, amikor megismertem a nejemet. Egy barátomon keresztül, – aki a szombathelyi főiskolára járt – kerültem kapcsolatba feleségemmel egy szombathelyi bálban találkoztunk. Ő a főiskolán könyvtár-történelem szakon tanult. Összeházasodtunk 1986 -ban.

 

1985. augusztus 28-án Nagyorosziba vonultam be a kötelező katonai szolgálatra, ahol tartalékos tiszti kiképzést kaptam, majd Keszthelyen légvédelmi lokátor parancsnoki feladatot láttam el. 1987. február 13-án szereltem le tartalékos hadnagyi rendfokozattal.

 

Hogy kerültél a tűzoltókhoz?

 

1987 -ben a katonaságot követően Marcaliba költöztem, nejem szüleihez, és munkát kerestem. Próbálkoztam több helyen, még a környező településeken is. Aztán megtudtam, hogy a Tűzoltóságon műszaki végzettségű embert keresnek.

 

Nekem már korán volt kötődésem a tűzoltóság felé, mert kamaszkoromban a helyi önkéntes tűzoltók körül mozgolódtam, sőt amikor a közeli fenyveserdő kigyulladt – elég gyakran – mentem én is a lovaskocsin oltani a helyi önkéntesekkel.

 

1987. február 6-án jelentkeztem a Marcali Tűzoltó-parancsnokság állományába, ahova május 1-jén felvettek (próbaidő nélkül). Tűzmegelőzési előadói beosztásba kerültem, itt négy évig végeztem a munkakörhöz kapcsolódó feladatokat.

 

Az 1990/91-es tanévben elvégeztem jeles eredménnyel az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Tűzvédelmi Önálló Tanszékén a szakmai felsőfokú végzettséghez szükséges Tűzoltó Tiszti Átképző tanfolyamot.

 

1991. április 1-től átkerültem a tűzoltási és szolgálati főelőadói beosztásba, amely 1992. január 1-től osztályvezetői munkakör lett. 1992-ben és 1993-ban létszámproblémák megoldása és tapasztalat szerzés céljából szolgálatparancsnoki feladatokat láttam el a „B” szolgálati csoportban, az osztályvezetői beosztás mellett. 1994. január 1-től kaptam megbízást a parancsnokhelyettesi feladatok ellátására, soron kívül századosnak léptettek elő.

 

2002- 2012 között voltam a Marcali Városi Önkormányzati Tűzoltóság parancsnoka. Majd a nagy átszervezést követően 2012 és 2021 között a Marcali Katasztrófavédelmi Kirendeltség vezetője. Tűzoltó ezredesként, idén május végén véget ér aktív pályafutásom.

 

Idézzük fel a múltat... a legjelentősebb eseteket, az új tűzoltólaktanya történetét.

 

Korábban már említettem, hogy a gyerekkori élményeken túl nem kötődtem a tűzoltáshoz. Én gépész végzettségű fiatalember voltam, a tűzmegelőzés, ellenőrzés volt évekig a reszortom a tűzoltóságon. Ez egy hivatali munka volt, a tűzoltáshoz nem volt közöm.

 

Amikor kineveztek a tűzoltási és szolgálati főelőadói beosztásba, akkor lettem a vonulós tűzoltók főnöke. Gyakran mentem én is a helyszínekre és tapasztaltam, az elméleti dolgokat megtanultam a főiskolán, a gyakorlati dolgokat pedig a helyszíneken sajátítottam el.

 

Rövid időnek kellett eltelni az új beosztásomban, és már „megfogott” a tűzoltósághoz, a mentéshez, a bajtársakhoz való szoros kötődés. Akkoriban is nagyon gyakoriak voltak a nádastüzek, amikor egy ilyen tüzet oltasz akkor komoly veszélyben vagy, vakon meg kell bíznod a bajtársaidban. Volt számtalan olyan eset, hogy nem látszottunk ki a nádasból. Sokszor a fecskendő tetejéről irányítottak minket, hogy ne a tűzbe menjünk, hanem a tűz mögé. A szikracsapót emeltük magasra, hogy lássanak minket merre járunk. Így alakul ki az a csapatszellem, ami nélkülözhetetlen a tűzoltóléthez, és az a bajtársiasság, ami nagyon jellemző a kollégákra.

 

Nekem az un. nagy tüzek, balesetek 2002 után jöttek. Mindjárt az elején a legborzasztóbb eset a lengyel zarándokok buszbalesete a körforgalomnál. A tragédia „beleégett az agyamba” ma is tisztán emlékezem. Szerencsére egyre ritkábban jut eszembe az a rettenetes a látvány.

Éjszaka telefonáltak, hogy van egy buszbaleset és sok a sérült. Ennyi volt az első információ. Másfél hónapja voltam parancsnok, egyből indultam a helyszínre. Amíg oda nem értem - pedig addigra már láttam nagyon sok balesetet - el sem tudtam képzelni, hogy ilyen helyszínt találok.

 

Az a heroikus küzdelem, amit ott véghez vittek a marcali és keszthelyi tűzoltók, rendőrök azért, hogy azokat, akik még életben voltak, életben tudják tartani a mentősök, az örökké emlékezetes marad számomra.

 

A baleset műszaki szempontból olyan volt, amivel még senki nem találkozott a jelen lévők közül. Ez a szörnyűség a tűzoltószakmának nagyon komoly kihívást jelentett. Másodpercek alatt kellett dolgokat megoldani, kitalálni azt, hogy mi a legjobb megoldás. Az igazi gond az volt, hogy a busz tetején volt és az oldala behajlott, a sérültek több rétegben voltak.

 

Hátulról előre haladva, kivágtuk az üléseket, a mentősök bemászva ellátták a sérülteket, tűzoltóink a helyszínen fákat vágtak ki és aládúcolták a padozatot. A fa dúcolás a busz padozatának kellett, mert ahogy fejtetőn állt a jármű addig az ülések tartották, majd a fa oszlopok. Így a sérültek többségét kimentettük a daruk kiérkezéséig, csak néhányan voltak, akiket csak a busz darukkal történő megemelésével tudtunk kiszabadítani.

 

Sajnos akkor még nem volt a maihoz hasonló, korszerű műszaki mentő felszerelésünk, nem voltak emelő párnáink, hidraulikus feszítő eszközeink.

 

Ez volt a legnagyobb szörnyűség, aminek a felszámolásában részt vettem, tényleg borzasztó volt. Furcsán hangzik, de igazából egy sikertörténet is, mert 36 embert megmentettünk, de sajnos 19 -en meghaltak.

 

Egy másik emlékezetes eset egy repülő baleset volt. A Synergon Informatikai Rt. vezető tisztségviselői tartózkodtak azon a Cessna 210-es kisrepülőgépen, amely Zágrábból jövet zuhant le Somogy megyében.

 

Kaptunk egy riasztást, hogy eltűnt egy repülő a radarképernyőről. A Böhönye-Segesd-Nagybajom háromszögön belül valahol. Nem tudták, hogy leesett vagy kényszer leszállt a gép. Megindult az egész megye állománya a kutatásra.

Mi egy helyismerettel rendelkező erdészt magunk mellé véve, egy Lada Nivával kerestük a gépet. Este ötkor kezdtük és egész éjjel kutattunk. A légiirányítók közben pontosították az adatokat és Böhönye irányában Szenyér, Tapsony környékét jelölték lehetséges helynek. Reggel nyolc felé helikopterről sikerült megtalálni a gépnek darabjait, majd a gépet. A balesetben hatan vesztették életüket. Szörnyethalt mindenki …szakértők szerint nagy magasságban leszakadt az egyik szárny és a farok … kőként csapódtak a földbe.

 

Tudom, hogy részesei voltatok az ajkai vörösiszap katasztrófa felszámolásának, hetekig visszajártatok a kárelhárítási munkákra. Milyen emlékeid vannak a katasztrófáról?

 

Én Székesfehérváron voltam egy értekezleten, és hazafelé jövet értesültem arról, hogy mi történt Kolontárnál. El sem tudtuk képzelni, hogy mi lehet ott, csak akkor kezdtük felfogni a katasztrófa mértékét amikor megláttuk az első felvételeket, illetve a tűzoltóság rádiórendszerén hallottuk a helyszínen lévő bajtársak közléseit. Ekkor már tudtuk, hogy ez az évszázad katasztrófája lesz Magyarországon.

Aki nem járt a helyszínen és nem látta a maga valójában a pusztulást, a házakat, a kerteket, az utcákat, az el sem tudja képzelni, hogy ott mi zajlott le percek alatt. Az azonnali mentést megoldották az ajkai és a környékbeli tűzoltók. De az utómunkákra már az ország minden pontjáról vezényeltek oda tűzoltókat. Mi is mentünk több etapban is, a kijelölt területünk az pont a legnagyobb kárt szenvedett Devecser központja volt.

 

Több napon keresztül voltam ennek a kijelölt körzetnek a kárelhárítási parancsnoka, irányítva többszáz ember tevékenységét. Tűzoltókat, önkéntes tűzoltókat, katonákat, civil önkénteseket, rengeteg munkagépet, szállító járművet.

A házakba amikor bement az ember akkor látta, hogy mekkora volt a katasztrófa, azt látod, hogy egy franciaágy piros lenyomata van a mennyezeten … az érkező ár oda emelte fel és olyan erővel, hogy megmaradt a nyoma. Belegondolni is borzasztó volt, hogy ha feküdt volna valaki az ágyon … mi maradt volna belőle. Az iszap magasságát pontosan jelezte a piros szín a falon körbe a mennyezet alatt 8-10 centivel.

 

Én még ennyi embert, technikát nem „mozgattam” soha, számomra nagyon komoly kihívás volt. Néha reménytelennek tűnt az ottani feladat. Azt tudtam, hogy a vörösiszapnak el kell tűnnie, vissza a tározóba, mert a településeken, a szántóföldön nem maradhat az a veszélyes hulladék. Lépésről lépésre, házról házra haladtunk. Végül elvégeztük a ránk kiszabott feladatot.

 

Nekem volt egy személyes, nagyon örömteli élményem a nagy baj közepette, a lányom Kinga a fonyódi Tűzoltó Egyesület tagjaként, önkéntesként részt vett a kárelhárításban. Pont akkor amikor én voltam a parancsnok azon a területen.

Nagyon büszke voltam a lányomra!

 

Gyakran megfordultam a régi laktanyátokban még a Templom utcában. Sokszor beszélgettünk arról, hogy hát bizony az elhelyezési körülményeitek nem igazán a XX. századiak. Az már egy nagyon öreg épület volt. Akkoriban kezdtél lobbizni egy új laktanyáért. Őszintén szólva nem nagyon hittem benne, de az hagyján, hogy én nem hittem, de amikor a Képviselő-testület előtt – jogi bizottsági meghallgatáson - felvázoltad a lehetőségeket, terveket ott is volt képviselő, aki lehetetlennek tartotta. Aztán most már a marcali tűzoltók az ország legkorszerűbb laktanyájából vonulnak, mindannyiunk nagy örömére. Arra kérlek meséld el olvasóinknak, hogy sikerült megvalósítani?

 

Én már a tűzoltó parancsnoki pályázatomban szerepeltettem az elképzelésemet az új laktanyáról. Te arra a bizottsági ülésre emlékszel, ahol ezt előterjesztettem? Akkor azt mondta egy képviselő, hogy komolytalan a tervem, mert 50-100 évente építenek egy új laktanyát. Én végig hittem benne hát mégis megépült.

 

Úgy kezdődött, hogy 2003-ban volt egy 50 éves jubileumi ünnepség Marcaliban. Akkor már én, mint új parancsnok, ahol lehetett mondogattam … kell egy új laktanya. Nagy segítségemre volt Farkas Laci bácsi a Vörsi polgármester, az Országos szakmai döntéshozók irányába, aki tagja volt az Országos Tűzoltó Szövetség elnökségének, és hát persze a politika irányába Dr. Sütő László és Suchman Tamás, akik teljes mellszélességgel kiálltak a terveink mellett. A fenti ünnepségre eljött Lampert Mónika az akkori Belügyminiszter, Tatár Attila az akkori Országos Főigazgató … sikerült a közvetlen döntéshozókhoz eljuttatni az igényt. Meg kell említeni Heizler György tű ezredes nevét is, aki a 2010 utáni új szakmai vezetésnél közreműködött a megvalósulás érdekében.

 

Kiírták a pályázatot. Monor és Marcali állt szembe Péccsel. Nyertünk, Marcali és Monor épült meg! Meg kell említenem itt Arany Attilát – az Önkormányzat városfejlesztési és pályázati referensét, akivel közösen írtuk a pályázatott, Attila, mint rutinos pályázatíró fontos segítség volt nekünk. Abban is szerencsénk volt, hogy a támogatási szerződést még a Tatár úr írta alá, a kivitelezésre az engedélyt a tervezési programot pedig már Bakondi úr írta alá az új szakmai vezetés nevében.

 

Óriási szerencsénkre a Marcali laktanya építése önkormányzati beruházásként indult és államiként fejeződött be, miközben a régi vezetés már nem, az új még nem foglakozott kritikusan a tervekkel. Sikerült olyan dolgokat is megépíteni, amiket többségében költségcsökkentés okán kihúznak. Például dupla méretű hosszabb beállókat (szerállásokat) a járműveknek … milyen jó, hogy most a járműveink fedett helyen állnak. És sorolhatnák sok mindent … a lényeg, amit elképzeltünk és a pályázatba beírtunk az megvalósult. Azóta is csodájára járnak az országból a parancsnok kollegák, és példaként szolgál a napjainkban épülő laktanyáknál.

 

10 év alatt, ahol jártam, itthon és külföldön, mindenütt azt lestem mit érdemes átvennünk, mindent beleírtunk! A tervezőnek a kollegákkal közösen megrajzolt, a pályázatban szereplő ezerszer átbeszélt vonalas alaprajzot adtunk, Ő már „csak” az épületet tervezte hozzá a technológia ki volt találva. És megvalósult az álmom 2014 -re 650 MFt. -ból megépült az ország akkor legkorszerűbb tűzoltólaktanyája.

 

Azt is büszkén mondom el, hogy az eszköz állományunk is teljesen megújult, egy 12 éves fejlesztési program megvalósítása révén, mondhatom XXI. századi volt 2011-ben, amikor 3,4 év volt a járműveink átlagéletkora! De ezt csak a járás önkormányzatainak, Marcali Városnak a segítségével tudtuk véghez vinni. A pályázati önrészt ők adták össze!

Ennek már tíz éve, persze azóta megint cserékre került sor és megint csak 3-4-5 évesek az eszközeink.

 

Olyan tűzoltó parancsnok lehettem, hogy mindent megvalósíthattam, amit egy parancsnok egy kisvárosban el tud képzelni. Olyan felkészült, ütőképes állomány van, olyan laktanya van, olyan szerek vannak, olyan a megítélése a Marcali Tűzoltóságnak, amire büszke lehetek, és büszke vagyok.

 

Én úgy gondolom nagyon sikeres pályafutásod volt és elmondhatod sikerült megvalósítani az álmaidat. Tiszta szívből gratulálok! Egy ilyen pálya befutásához persze kell egy támogató család is, ahogy ezt számtalanszor elmondtad már nekem. Szerencsémre közelről ismerhettem meg a családi hátteredet, mondhatom az is különleges! Arra kérlek egy kicsit mutasd be szeretteidet!

Feleségem - akivel 35 éve élek boldog házasságban - dolgozott Marcaliban a Mikszáthban és a Berzsenyi Gimnáziumban, jelenleg Fonyódon könyvtáros-tanár az általános iskolában.

 

Két gyermekem van egy fiú, egy lány. A nejemmel mindig nagy egyetértésben neveltük a gyermekeinket. Én mindig azt kértem tőlük, hogy a képességeik szerint mindig igyekezzenek a maximumot kihozni magukból. Nem vártam el tőlük, hogy diplomát szerezzenek. Mindig az volt az elv, hogy nem a sült halat kell a szájukba adni, hanem a pecabotot (tudást, tapasztalatot) a kezükbe.

 

Megígértem nekik és megtartottam, hogy amikor már tudják tizenéves korukban, hogy mit szeretnének csinálni, akkor abban én támogatom Őket, legyen az bármi, de ha már választottak, akkor abban legyenek a lehető legjobbak, és akkor meg fognak tudni élni belőle.

Fiam Gábor, már több mint 10 éve Amerikában él családos ember, már van egy fiú unokám! Először, mint szakács - tanult szakmája - csinált karriert, előbb önkéntes majd hivatásos tűzoltó lett Louisville –ben, elvégezte a Tűzoltó Főiskolát szerparancsnoki beosztásban dolgozik, mellette van egy komoly catering vállalkozása.

 

(2014 -ben készítettem egy interjút Gáborral, itt elérhetik! vz)

Lányom Kinga is nagyszerű ember! Kiváló tanuló volt … az általános iskolától az egyetemig mindig kiválóan teljesített. Elvétve kapott ötösnél rosszabb osztályzatot. Sportolt, Jju-jitsu Világkupa győztes! Zenekarban játszik!

A Budapesti Műszaki Egyetem kitüntetéses járműmérnökeként végzett, angol nyelven diplomázott! Jelenleg már Svédországban dolgozik a Scania autonóm járműfejlesztő teszt mérnökeként!

 

(Kingával is készült egy interjú 2013 -ban, – Kuti Betti - jóvoltából kérésemre. Itt elérhetik! vz.)

 

Teljes joggal nagyon büszke lehetsz gyermekeidre, családodra és úgy gondolom eddigi életedre! Hogyan tovább? Tudom aktív társadalmi életet élsz, sportolsz. Sok éve már Balatonmáriafürdőn laktok feleségeddel, egy széles korfát felvonultató táncklubban táncolsz, rendszeresen felléptetek amíg lehetett, évente körbe tekered egy nap alatt a Balatont, tudom nagyon szeretsz barkácsolni. Hogyan tovább a nyugdíjas éveidben?

Feleségemmel együtt nagyon várjuk haza Kingát, aki amióta kiment dolgozni nem járt itthon, ez a legelső örömteli dolog! Rögtön utána fő állású nagypapa leszek, és nagyon várjuk a nyáron Gáborékat is az Alex nevű kisunokámmal. A fiamék a meglévőnél egy nagyobb házat terveznek építeni, a telket megvették, a tervek elkészültek és hamarosan építkezni kezdenek, én pedig megyek segíteni szakipari munkákat megcsinálni, mivel a fiam is komoly barkácsoló így kevés az a terület, amit ketten nem tudunk megcsinálni egy házépítésnél.

 

Köszönöm a beszélgetést és sok boldogságot a hátralevő évekre!