Ez az örömteli száraz tény, de hogyan is jutottunk idáig: Tavaly kiírtak egy bajnokságot, aminek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk, jó magam azt sem tudtam, hogy bajnokság. Gondoltuk egy torna a sorban a többi között. Megnéztük az ellenfeleket... egy tisztes helyt állás, esetleg dobogó, már az örömök netovábbja lett volna. Aztán elkezdtük.

A gyerekek valahogy másképp álltak hozzá, mint eddig. Hogy mennyi szerepe volt ebben annak, hogy edzőnknek köszönhetően az indulást megelőzően kétszer is jártunk az ország Észak-Nyugati régiójában edzésen, tornán, és arra felé azért más fajta impulzusok érik a gyerekeket -szüleiket is-, mint erre, nem tudhatjuk, ártani biztosan nem ártott, SŐT! Szóval elkezdtük, és jöttek az eredmények, nekünk pedig az étvágyunk.

Csütörtöki beharangozómban, program ajánlómban azt írtam, lehet csak hajszálak, 1-1 gól fog dönteni a dobogós helyezésekről, mivel ekkor még 4 csapat állt azonos pontszámmal a tabella élén, de 8 csapat volt esélyes, akár a végső győzelemre is. Próféta vagyok, így történt! Az akkor még 6. lett a harmadik, az akkori 1. lett a hetedik, mi pedig, akkori 4.-ek megnyertük a bajnokságot.

Hatalmas izgalmak, fordulatok, feszültségek, kissé paprikás hangulat kíséretében. Akinek vérnyomás-, vagy szívtájéki problémái vannak, jobban is tette, ha nem jött el. Bevallom, én sem hittem, hogy egy gyerekfoci ilyen is tud lenni, pedig pár éve kísérem a csapatot, pár tornát megjártam velük.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a végén mi magunk nehezítettük meg saját magunk dolgát. Ugyanis minden egyes tornán kell lennie legalább egy olyan meccsnek, amin mintha nem is ugyanazok a gyerekek lépnének pályára. Nyerhető meccsen, a döntetlen is elég lett volna... persze, hogy kikaptunk. Utána pedig, az utolsó meccsen....!

Bevallom, emberként, átérezve az ellenfél helyzetét, nagyon sajnálom őket. A bajomi gyerekeket, edzőjüket, a kísérő szülőket. Nem biztos, hogy így kellett volna történnie, de az eredmények alakulása tette szükségessé azt a fajta játékot.

De leginkább egy nem túl sportszerű eset, ami még a siófoki fordulók egyikén történt. Akkor ezt nem is említettem, nem hittem, hogy majd jelentősége lesz. Volt egy lány csapat is, akik ellen mindenki gólarányt javított. Ellenünk egy nem is nevezett fiú kapust állítottak be a lányokhoz, és mi alig bírtunk nekik csak 6 gólt rúgni.

És úgy alakult, hogy most, az utolsó meccsünkön nekünk 16-ot kellett rúgni, ha bajnokok akarunk lenni. És rúgtunk 16-ot, mert bajnokok akartunk lenni! Tizenöt perc alatt! Ezek a gyerekek akkor nem is játékosok voltak, hanem robotok, minimum három tüdővel! Edzőnk pedig nem Bandi bácsi volt, hanem Diego Simeone! Így történt, mert másképp egész egyszerűen nem történhetett! Nem láttam még őket ilyennek!

Azonos pontszámmal, azonos gólaránnyal, több lőtt góllal lettünk bajnokok a Siófok-A csapata előtt, akiket egyébként ugyanúgy, mint a harmadik helyezett Nagyatádot, megvertünk. Tehát semmiképp sem gondolnám, hogy érdemtelenül, és, hogy nem a most legjobb csapat nyert. Nem egyszer idegenben, de még hazai pályán is megesett, hogy majdnem az egész közönség ellenünk szurkolt. Persze ki ellen szurkoljanak, ha nem a legjobb ellen!

Kicsi üröm az örömben, hogy a felhőtlen ünneplés elmaradt. Annyira szoros lett a tabella eleje, az MLSZ honlapja pedig egész nap elérhetetlen volt, hogy nem tudhattuk biztosan, valóban mi nyertünk-e. A taps, az elismerés megjárt, az ezüst érem is szépen csillog, na de megye bajnoknak lenni.... de mégis, mi van, ha mégsem mi nyertünk?! Teljes volt a bizonytalanság. Telefon hívások, félinformációk röpködtek, hogy még jobban összezavarodjunk. A mai, hétfői nap folyamán kezdett bizonyossá válni, hogy megnyertük!

Ez mindenképpen dicséretes, büszkeségre adhat okot, de feladatot is hordoz, mivel mi képviseljük Somogy megyét ebben a korosztályban az Országos középdöntő selejtezőjében! Ott pedig nagy valószínűség szerint még „izmosabb” csapatokkal találkozunk. A feladat adott, megharcoltuk, megnyertük magunknak, addig tehát még többet, és még keményebben kell készülni!

Ott állunk megint, mint tavaly decemberben. Egy start vonal előtt. Felhőket most sem kergetünk. Ismerjük határainkat, lehetőségeinket. Már írtam ezekről régebben, még többet is tudnék, de ünneprontás lenne most ilyenekkel foglalkozni. Inkább emelje a teljesítmény fokát az is, hogy tőlünk sokkal jobb körülmények közt készülő csapatokat, akadémiai csapatot is sikerült megelőznünk!

Mi szülők, nagyszülők, testvérek, mind, akik ott voltunk, az egyesület, joggal lehetünk büszkék ezekre a gyerekekre, az egész CSAPATra. Nem kevés munkájuk, feláldozott szabadidejük van ebben. Büszke lehet rájuk iskolájuk, és azt hiszem maga a város is, mert a felnőtt csapat tavaly őszi kupamenetelése után, újra feltették Marcalit az országos futball térképre!

A galériához kattintson a képre!

A galériához kattintson a képre!