XX. földnapi túra a Kezesfához
A Földrajzosok Köre 1997-ben állította újra a Marcali-hát néhai útjelzőjét, a Kezesfát. Az igazinak akkor volt funkciója, amikor még a Nagyberek vigyázta a jelenlegi 68-as út környékbeli nyomvonalát.
Amikor ha valaki útra adta a fejét, akkor leginkább a lábát vette elő, amennyiben nem volt lova. Vagy legalább ökrösszekere, tehénfogata. Az eredetihez egy – a háti útkereszteződésben – kiszáradt fa kínálta a lehetőséget.
Nem is messze a Kastély-dombtól, ahol vidékünkön legmagasabbra ágaskodik a tengerszint-felettiség. Ezek az ágvégek adták az iránymutató kezek anyagát. Innen mehettek Kéthelyre, Marcaliba, Horvátkútra, Sámsonba, Holládra, Szentgyörgyre, vagy – a fenékpusztai hidat igénybe véve – akár Keszthelyre is az útnak fordulók.
Viszont a címmel – ahogyan manapság divatos mondani – csúsztattam is némileg. Hiszen a valóságban csak 17-szer célozódott meg a Kezesfa. Három alkalommal – időjárás-okon – rövidített túra volt a Gombai-hegyben. De azért darabra megvolt a húsz!
Aztán kerüljön most ide mindazok neve, akik mindezekből részt vállaltak az állomásokon: Bodóné Bartik Mária, Boros Gábor, Bőle László, +Dr. Gál József, Horváth Imre, Horváth László, Káplár Veronika, Kila Zoltán, Kovács József, Miklós István, dr. Páhi Imréné, Sárkány Zsolt Péterné, Szaka Zsolt, Szijártóné Wirth Brigitta, Zeke Miklósné. Az alsó tagozatos túrázók – és szüleik – istápolását az utóbbi tíz évben Balogh Viktória látja el.
És hogy milyen volt ez a szombat? Remek. Az időjárás-riogatás alábbadta, ahogyan közeledett az esetnap, az időjárás pedig szót fogadott neki.
Kereken kilencven kétlábú kalandkereső (és három négylábú) érte el a célt – némelyek simán, mások viszontagságosabban. A tíz csapat valamennyi tagja dáridózhatott a díjesőben. Jutott mindenkinek, de senkinek se egy darab. (Remélhetőleg mostanra mindenki hazaért…) Jövőre megpróbáljuk ismét!
A galériához kattintson a képre!
A galériához kattintson a képre!
