Török Gézáné, Ilonka 70 évesen kezdett tolmácsként dolgozni a rendőrségen, ahol 102 esztendős koráig szolgált.

Szeretett volna valamit hátrahagyni a közös évek emlékére, ezért használati tárgyakat ajándékozott az Érdi Rendőrkapitányságnak, ők pedig meghívták, nézze meg, hova kerültek. Interjúnkban más érdekességek is terítékre kerültek.

– Június 27-én tölti be a 104. életévét. Hogy érzi magát?

– Nagyon jól! Örülök a nyárnak, végre megint van igazi meleg! A gyerekkoromra emlékeztet. Akkor még volt rendes nyár és tél. Székelyföldön születtem, ott még más volt az időjárás meg az élet is.

– Különleges életet élt, de a legtöbben úgy ismerik, mint a rendőrség tolmácsát. Hogyan indult a pályája?

– Idegenvezetőként kezdtem. Román és lengyel nyelven beszélek, és a nyolcvanas években sokat kellett tolmácsolni, főleg azért, mert rengeteg külföldi jött Magyarországra. Gyakran veszítették el az irataikat, útlevelüket, vagy lopták el a pénztárcájukat, ilyenkor kellett valaki, aki segít intézkedni. Akkor még nem dolgoztam a rendőrségnél, csak segítettem.

– Később már hivatalosan is szolgálatba állt.

– A 90’-es években, amikor már bárki elindulhatott külföldre utazási iroda nélkül is, már nem volt szükség idegenvezetőkre. Ekkor keresett meg a rendőrség. Sok román állampolgár jött akkor, gyakorivá vált a bűnözés, a piac tele volt tolvajokkal. A rendőrök elkapták őket, de kellett valaki, aki fordít nekik. Harminchárom évig dolgoztam náluk, minden kerületben megfordultam, de mióta Érden lakom, itt voltam leginkább. Ez az otthonom.

– Amikor tolmácsként kezdett dolgozni, 70 éves elmúlt. Más akkor hagyja abba a munkát.

– Igen, de én imádtam, érdekes volt.

– 102 éves koráig tartott…

– Ha rajtam múlna, most is csinálnám. Hiányzik. Ez volt az életem.

– Milyennek találta a munkát a rendőrségen?

– Sokszor napi 10-15 órát is dolgoztam, kihallgatásokon, bíróságokon, orvosnál. De mindig emberként bántam a gyanúsítottakkal is. A keresztnevükön szólítottam őket, megkérdeztem, bevették-e a gyógyszert, szorít-e a bilincs. Ha kellett, szóltam, hogy lazítsanak rajta. Akkor már bizalommal voltak irántam, sokan meg is nyíltak – volt, aki úgy gyónt, mint a papnak!

– Úgy tudom, az élete korábban is tartogatott fordulatokat. A háború alatt például…

– Ó, igen. A férjemmel Németországba, Passauba menekültünk a második világháború elől. De 1946-ban, amikor elindult az első vonat Erdélybe, nem tudtam ott maradni. Látnom kellett a szüleimet. Felszálltam, otthagytam a férjemet. De aztán vissza akartam hozzá térni. Legálisan nem lehetett. Elmentem Hegyeshalomig, de ott álltak a katonák puskával a kezükben. Megkerestem a forgalomirányítót, és azt mondtam, el kell jutnom a férjemhez, mert haldoklik. Azt tanácsolta, várjam meg, amíg elindul a vonat, akkor szaladjak oda, ugorjak fel rá, és mondjam a kalauznak, hogy lemaradtam.

– Sikerült?

– Igen. Egy hétig utaztam a vagonban, egy pohár vízzel sem kínált meg senki. De eljutottam hozzá.

– Visszatértek Magyarországra?

– Igen. Bár mehettünk volna bármelyik országba, mi mégis úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Budapestre költöztünk, megszületett a kislányom, vele voltam otthon.

– Aztán jött az idegenvezetés.

– Igen. Egyszer megláttam egy hirdetést, idegenvezetőt kerestek román- és lengyelnyelv-tudással. El is mentem. Rögtön kaptam egy vouchert, hogy vigyek este egy csoportot borkóstolóra. Azt sem tudtam, mi az, meg hogy hova kell menni – el is tévedtem. De megtanultam mindent, a város történelmét is. Imádtam ezt a munkát.

– Hogyan búcsúzott el a rendőrségtől ennyi év után?

– Szerettem volna valamit hátrahagyni. Két perzsaszőnyeget és egy ingaórát ajándékoztam az Érdi Rendőrkapitányságnak, a megyei jogú város önkormányzatának közreműködésével. Ezzel köszöntem meg a sok közös évet.

– Megható gesztus. Volt lehetősége visszatérni még egyszer?

– Igen, június 11-én vendégül is láttak az Érdi Rendőrkapitányságon. Kassab Miklós alezredes, rendőrkapitány személyesen fogadott. Körbevezetett, és megmutatta, hova került az ajándékom. Jó volt újra ott lenni, sok emlék eszembe jutott.

– És ma? Mivel telnek a napjai?

– Még mindig főzök, bevásárolok, csak azt eszem meg, amit én készítek. Most például töltött káposztát csináltam az unokáimnak. Segítek a lányomnak is, ha kell.

– Mi a titka a hosszú, boldog életnek?

– Hogy minden apróságnak örülni kell. Hogy süt a nap, hogy tudok főzni, hogy jönnek az unokák. Én mindig ilyen voltam. Végigtáncoltam a bakfiskoromat. Édesanyám és a nővérem volt a gardedámom.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN