Ezt a mondatot 1989–90 környékén Magyarországon nem nagyon lehetett kimondani.

Nekem persze akkor még nem volt olyan felületem, ahol elmondhattam volna a véleményemet, de talán jobb is. Olyan volt a közhangulat, hogy aki a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer mellett mert érvelni, arra könnyen rásütötték: kommunista, a rendszer embere, a rendszerváltás akadályozója.

Én egyik sem voltam.

Örültem a rendszerváltásnak, és ma sem kívánom vissza azt a világot. Ettől azonban még akkor is úgy gondoltam, és több mint harminc év elteltével még inkább úgy gondolom: hiba volt úgy lemondanunk a vízlépcsőrendszerről, ahogyan tettük.

Nem állítom, hogy vízügyi szakember vagyok. Nem vagyok az. Nem tudom megmondani, hogy ma pontosan hová, milyen műszaki tartalommal és hány vízlépcsőt kellene építeni Magyarországon. Ezt mérnököknek, hidrológusoknak, környezetvédelmi szakembereknek és közgazdászoknak kell kiszámolniuk.

De azt látom, mi történik körülöttünk.

Nekem Bős–Nagymaroshoz egy személyes történetem is van

1989–90 táján az OVIT-nál villamos távvezeték-építésen dolgoztam. A nagymarosi beruházás leállítása után rendezni kellett az osztrák féllel a korábbi finanszírozás ügyét is.

Ennek a történetnek lett egy számomra nagyon is kézzelfogható következménye: munkánk lett a Győr és az országhatár közötti nagyfeszültségű távvezetéken.

Abban az időben, amikor egymás után kerültek nehéz helyzetbe vagy szűntek meg nagy magyar vállalatok, amikor emberek tízezrei veszítették el a munkájukat, nekünk két évig volt mit csinálnunk.

Dolgozhattunk.

Nem ezért vagyok a vízlépcsők híve. Ez csupán egy személyes mellékszála annak a történetnek, amelyhez most, több mint harminc év után érdemes szerintem visszatérni.

Nézzünk rá a Dunára!

2026 nyara talán minden korábbinál világosabban megmutatta, milyen következményei lehetnek annak, ha Európa egyik legfontosabb folyójában nincs elegendő víz.

Budapestnél július végén megdőlt a korábbi negatív vízállási rekord. Hajójáratok maradtak ki, szállodahajók vesztegeltek, a turistákat helyenként buszokkal kellett továbbvinni. Szeptemberre a Magyar Beutaztatók Szövetségének egyik tagvállalatánál a július közepe óta tervezett 192 hajóérkezésből 106 elmaradt.

És nemcsak a turistahajózásról beszélünk.

A teherhajók egy része sem tudott közlekedni, mások csak töredék rakománnyal indulhattak útnak.

Ennek pedig ára van.

A napokban jelent meg egy számítás arról, hogy a gabona dunai szállításának ellehetetlenülése vagy drágulása milyen veszteséget jelenthet a magyar mezőgazdaságnak. Már viszonylag kis tonnánkénti logisztikai többletköltség is több tízmilliárd forintos nagyságrendet jelenthet, ha nagy árumennyiségről beszélünk.

Az aszály tehát kétszer is megütheti ugyanazt a gazdát.

Először kevesebb terem a földjén.

Aztán annak a kevesebb terménynek az elszállítása is drágábbá válik.

És ott van Paks

Erről már korábban részletesen írtam.

Az idei rendkívül alacsony dunai vízállás miatt a Paksi Atomerőmű termelését is korlátozni kellett. Végül rendkívüli beavatkozásra volt szükség: Paks és Dunaszentbenedek között fenékküszöb építéséről döntöttek, és még két 80 méteres bárka szükség esetén történő elsüllyesztését is előkészítették.

A fenékküszöb feladata, hogy kritikus kisvíznél megemelje a vízszintet az atomerőmű hűtővízkivételénél.

Vagyis 2026-ban köveket hordunk a Dunába azért, hogy egy létfontosságú létesítmény számára biztosítsuk a szükséges vízszintet.

Én ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy egy vízlépcső minden problémánkat megoldotta volna.

Ha nincs víz a folyóban, egy vízlépcső sem tud vizet teremteni.

Ezt fontos kimondani.

De azt is érdemes megkérdezni: vajon ugyanilyen kiszolgáltatottak lennénk-e, ha az elmúlt évtizedekben kialakítottunk volna egy olyan vízgazdálkodási rendszert, amelyben a rendelkezésünkre álló vizet jobban tudjuk visszatartani, a vízszinteket bizonyos szakaszokon szabályozni, és a hajózáshoz szükséges mélységet hosszabb időn keresztül biztosítani?

Szerintem ezt a kérdést ma már nem lehet lesöpörni az asztalról.

Adony és Fajsz sem tegnap került elő

Az sem új gondolat, hogy Nagymaros alatt további vízlépcsők létesüljenek.

Már az 1960-as évek elején készültek vázlattervek Adony és Fajsz térségére. Ezekből nem lett részletes engedélyezési vagy kiviteli terv, tehát nagy hiba lenne úgy beszélni róluk, mintha ma csak elő kellene venni a fiókból a tervrajzokat és indulhatnának a markológépek.

De az alapgondolat évtizedek óta létezik.

És szerintem érdemes lenne újra elővenni.

Nem azért, mert egy ötven-hatvan évvel ezelőtti tervet kellene változtatás nélkül megépíteni, hanem azért, mert az a probléma, amelyre akkor keresték a választ, ma ismét itt van előttünk – csak közben megérkezett mellé a klímaváltozás és az egyre szélsőségesebb vízjárás is.

A Tisza megmutatta, mire jó a tározott víz

Van Magyarországon egy nagyon jó példa arra, hogy a vízlépcső nem csinál vizet – de amikor van víz, lehetőséget ad arra, hogy gazdálkodjunk vele.

Ez Kisköre és a Tisza-tó.

Az idei rendkívüli aszályban a Kiskörei Vízlépcsőnél rendkívüli üzemrendet kellett bevezetni. A vízügy csökkentette az alvízre engedett vízmennyiséget azért, hogy a Tisza-tó megmaradó vízkészletét minél tovább megőrizhesse.

Közben Szolnok vízellátására is figyelni kellett.

Számomra ebből egy nagyon egyszerű tanulság következik:

a vízlépcső nem csinál vizet. De amikor van víz, lehetőséget ad arra, hogy annak egy részével akkor is gazdálkodhassunk, amikor már nagyon kevés érkezik.

A következő évtizedekben szerintem ez egyre fontosabb lesz.

Nem csak energiáról beszélünk

Amikor azt mondom, hogy híve vagyok a vízlépcsőknek, nem egyszerűen vízerőművekre gondolok.

Egy ilyen létesítmény energiát termelhet. Javíthatja a hajózási feltételeket. Része lehet egy térség vízgazdálkodásának. Segítheti egyes vízkivételek biztonságát. Lehet szerepe öntözési rendszerekben és a kapcsolódó vízrendszerek ellátásában.

De természetesen ára is van.

Beavatkozunk a folyó életébe. Megváltozhatnak élőhelyek, a hordalékmozgás, a talajvízviszonyok és a folyó természetes dinamikája. Emberek, települések, mezőgazdasági területek érdekeit érintheti egy-egy beruházás.

Ezeket a hatásokat nem szabad elhallgatni.

Éppen ezért nem azt mondom, hogy holnap kezdjünk el betonozni a Dunán.

Azt mondom: kezdjünk el végre komolyan számolni.

Mennyibe kerül az, ha nem csinálunk semmit?

Mennyibe került az országnak az idei aszály?

Mennyibe került a mezőgazdaságnak?

Mennyibe került a dunai áruszállításnak?

Mennyibe került a turizmusnak?

Mennyibe került a Paksi Atomerőmű kieső termelése és a sürgőssé vált beavatkozás?

És mennyibe kerül majd egy következő, esetleg még szárazabb év?

Nem tudom a választ. Könnyű lenne ideírnom egy százmilliárdos vagy ezermilliárdos összeget, de az találgatás lenne.

Azt viszont biztosan tudjuk: a „majd megoldjuk, ha baj lesz” rendszerint drága megoldás.

Én vállalom

Harmincöt évvel ezelőtt Magyarországon a Bős–Nagymaros kérdése politikai jelképpé vált.

Talán túlságosan is azzá vált.

Én nem szeretném, ha most ugyanez történne fordítva. Nem szeretném, ha a vízlépcső építése vagy elutasítása ismét politikai hitvallás kérdése lenne.

Legyen mérnöki, vízügyi, környezetvédelmi és gazdasági kérdés.

Üljenek le a hidrológusok, a vízépítő mérnökök, az energetikusok, a természetvédők, a hajózási szakemberek, az agrárszakemberek és a közgazdászok.

Számoljanak.

Ne négy évre.

Ne tízre.

Hanem harminc, ötven, akár száz évre előre.

És ha ezekből a számításokból az derül ki, hogy Magyarországnak szüksége van új vízlépcsőkre, akkor legyen bátorságunk megépíteni őket.

Ha pedig az derül ki, hogy más műszaki megoldások jobbak, építsük meg azokat.

Egy dolgot azonban szerintem már nem engedhetünk meg magunknak:

azt, hogy ne csináljunk semmit.

Én pedig harmincöt év után is vállalom:

híve vagyok a vízlépcsőknek.

Kép: ChatGPT - Illusztráció!