Akik Marcalit formálták
Négy régi beszélgetés, négy életút és néhány személyes emlék a Marcali Portál archívumából
Több mint huszonhat éve foglalkozom a Marcali Portállal. Ez idő alatt rengeteg emberrel találkoztam, sok száz történetet hallottam, és jó néhány hosszú beszélgetést is készítettem.
Ahogy múlnak az évek, egyre inkább azt érzem: egy város történetét nemcsak az épületei, az utcái és a beruházásai őrzik. Legalább annyira azok az emberek, akik dolgoztak érte, közösségeket tartottak össze, gyerekeket tanítottak, vagy egyszerűen mindig ott voltak, amikor szükség volt rájuk.
Most négy ilyen emberre szeretnék visszaemlékezni: Kiss Iván atyára, Ivusza Pista bácsira, Horváth József tanár úrra és Kis-Dörnyei Lászlóra.
Négy egészen különböző életút, különböző hivatások és világlátások. Nem mindig ugyanazt gondoltuk a világról, és ők sem feltétlenül gondolkodtak egyformán. Mégis mindannyian hozzátettek valamit ahhoz a Marcalihoz, amelyet ismerünk.
A névsor természetesen nem teljes. Sok más ember is volt, és van, aki sokat tett ezért a városért; róluk is lehetne és kellene írni.
Ezúttal azért választottam ezt a négy nevet, mert mindegyikükkel leülhettem egy hosszabb beszélgetésre.
Megmaradtak a szavaik, az akkori fényképek, és megmaradt bennem is néhány történet.
Ezeket szeretném most egymás mellé tenni – nem négy külön életrajzként, hanem egyetlen városi emlékezés részeként.
Iván atya – a különbségeken túl is lehet tisztelni egymást
Iván atyával vallási kérdésekben aligha gondolkodhattunk egyformán. Én meg sem vagyok keresztelve, ő pedig egész életét a papi hivatásnak szentelte.
Mégis rendkívül művelt, tisztességes embert ismertem meg benne.
A találkozásunkat ő kezdeményezte, később, 2012 őszén hosszú interjút készítettem vele.
Nem kellett egyetértenünk mindenben ahhoz, hogy megértsük és tiszteljük egymást.
Van róla egy egészen személyes emlékem. Egy templomi szertartáson a püspök kemény szavakkal illette a fotósokat.
Én is ott voltam.
A szertartás után Iván atya telefonált, nehogy megbántva érezzem magam. Nem ő mondta azokat a szavakat, nem neki kellett volna magyarázkodnia. Mégis fontosnak tartotta, hogy felhívjon.
Az ember az ilyesmit nem felejti el.
Az interjúban persze végigmentünk az életútján is. Várvölgy, a győri bencések, a teológiai tanulmányok, a katonaság nehéz évei, majd a somogyi szolgálati helyek következtek.
Marcaliba 1993-ban került, szinte egyik napról a másikra.
Elmesélte, hogy egy októberi este kereste meg Balás Béla püspök, és másnap reggelre kért választ. Iván atya akkor még alig ismerte a várost. Végül igent mondott, és három évtizedre összekötötte az életét Marcalival.
Az újonnan megépült Boldog Gizella-templom életének megszervezése, a fiatalok közössége, az X-es ház, az iskolák és a kórházi lelkipásztori munka mind előkerültek a beszélgetésben.
Ő azonban nem csupán épületekről, tisztségekről és kitüntetésekről beszélt. Mindig visszatért az emberekhez: a fiatalokhoz, akikkel közösséget szervezett, a családokhoz, akikkel évtizedek alatt találkozott, és azokhoz is, akik egyszerűen csak rámosolyogtak az utcán.
A beszélgetés végén azt mondta, hogy amikor a városban integetnek neki, ő visszainteget; akkor is köszön, ha nem köszönnek vissza.
Nekem ebből az egyszerű mondatból legalább annyi megmaradt, mint a hosszú életútból.
Mert aki egy várost szolgál, annak nemcsak a feladatait kell ismernie, hanem az embereit is.
A teljes eredeti interjú (2012. október 4.)
Pista bácsi – akinek a sport nem ért véget a sípszóval
Iván atyától gondolatban nem is olyan nagy az út a sportpályáig. Más hivatás, más világ, de ugyanaz a hosszú, kitartó jelenlét a város életében.
Ivusza Istvánt mindenki Pista bácsiként emlegette.
2013-ban, a Somogy megye sportjáért kapott életműdíja után beszéltük meg, hogy leülünk és végigvesszük az évtizedeket.
Február 26-án találkoztunk.
Tudtam, hogy kitűnő asztaliteniszező volt, de a számok még engem is megleptek. Tizenkét évet játszott az NB I-ben, háromszoros magyar vidékbajnok és tizennyolcszoros megyei bajnok volt.
Sorolhatnám tovább az érmeket, helyezéseket, de nem ez a legérdekesebb benne.
Sokkal inkább az, hogy számára a sport nem egy lezárt fejezetet jelentett: hatvanöt éves koráig versenyzett, és utána sem tette le végleg az ütőt.
Az atlétikáról mesélve előkerült egy régi szögescipő, amely két számmal nagyobb volt a lábánál, ezért vattával tömte ki.
Beszélt a fociról is, amelytől a szülei féltették, ő mégis titokban lejárt játszani.
A régi marcali sportvilág nem mai körülmények között működött, de lelkesedésből nem volt hiány.
Pista bácsi történeteiben ez a lelkesedés újra meg újra visszaköszönt.
A hetvenes évek végén visszatért Marcaliba. Nemcsak játékosként, hanem szervezőként, vezetőként is dolgozott.
Az akkori városi sportegyesület nyolc szakosztályt működtetett; négy buszuk és tizennégy főállású munkatársuk volt.
Egy egész kis üzemet kellett működtetni, miközben a labdarúgás sikerei és kudarcai is folyamatosan próbára tették a vezetőket.
Pista bácsi évtizedeken át ott maradt a futball mellett akkor is, amikor ezért nem taps járt.
A beszélgetés végén mutatta a konyhában tartott súlyzóit, és elmondta, hogy rendszeresen edz, kerékpározik, pingpongozik.
Elmúlt hetvenéves, de úgy beszélt a következő balatoni kerékpártúráról, mint aki természetesnek veszi, hogy arra is menni fog. Ilyennek őrzöm meg: nem egy vitrinben sorakozó érmek között, hanem mozgásban. Pista bácsi még az interjú napján is előre nézett.
A teljes eredeti interjú (2013. február 28.):
interjuk.marcaliportal.hu/a-pista-bacsi
Horváthtanbá – száz gyerek a pályán, egy tanár a közepén
A marcali sportmúltat kutatva szinte lehetetlen volt úgy interjút készíteni, hogy Horváth József neve ne kerüljön elő.
Újra és újra, mindig nagy tisztelettel emlegették az egykori tanítványai.
A tanár urat én a városi sportbizottság ülésein és a lelátón ismertem meg. Keveset szólt, de nagyon okosakat.
A hosszabb beszélgetésünk 2015-ben, a hetvenötödik születésnapja előtt készült.
A Noszlopy iskola világába vitt vissza.
Volt idő, amikor több mint ezer-négyszáz gyerek járt oda, és a testnevelést ketten látták el Kőrösi Lali bácsival.
Amikor pedig délután elkezdődött a sportfoglalkozás, nem egyszer kilencven-száztíz gyerek lepte el a pályát.
Mai szemmel szinte hihetetlen.
Neki viszont nem az jutott eszébe, miért lehetetlen ennyi fiatallal dolgozni, hanem az, hogyan lehet megoldani.
A tehetségesebb gyerekekből segédedzőket nevelt. Az egyik csoport futott, a másik ugrott, a harmadik labdázott, ő pedig ment egyik helyről a másikra, magyarázott, javított, bátorított.
Nemcsak versenyzőket nevelt így, hanem közösséget is.
Mesélte, hogy a fiúk olyan sokat fociztak, hogy a kölcsönkerült bőrlabdákat már nem is kereste: tudta, jó helyre kerültek.
Ebből a néhány mondatból egy egész korszak képe rajzolódott ki.
Közben rengeteg kiváló sportoló került ki a keze alól.
De a tanár úrnak volt egy másik szenvedélye is: a repülőmodellezés.
Évtizedeken át vezetett szakkört, gyerekek tucatjainak mutatta meg, hogyan lehet a tervrajzból, a fából és a türelemből repülőgép.
A beszélgetésben legalább olyan természetességgel mesélt egy megépített modellről, mint egy országos diáksporteredményről.
A legszebb mondat mégis a végére maradt.
Már megköszöntem az interjút, amikor visszatartott: valamit még el akart mondani.
Azt, hogy mindezt a felesége segítsége nélkül nem tudta volna végigcsinálni. Amíg ő tanított, edzett, hétvégenként versenyre vitte a gyerekeket, otthon a felesége állt helyt.
A tanár úr a sikerekről beszélve sem feledkezett meg erről.
Aki ennyi embert tanított emberségre is, arról talán ez a záró gondolat mondja el a legtöbbet.
A teljes eredeti interjú (2015. április 17.):
interjuk.marcaliportal.hu/a-horvathtanba
Kis-D – a pályától a város ügyeiig
A következő beszélgetés szereplője szintén a sport felől érkezett a város életébe. Kis-Dörnyei Lászlót sokan csak Kis-D-ként ismerték.
Pedagógus volt, labdarúgó, sportvezető, önkormányzati képviselő, alpolgármester, és a balatoni nyarak idején vendéglős is.
Amikor 2019-ben leültünk beszélgetni, már a közéleti visszavonulásáról, a feladatok fokozatos átadásáról is szó esett.
De a története jóval korábban kezdődött.
Marcaliban született, Táskán nőtt fel.
A futball gyerekkorától hozzátartozott az életéhez.
Édesapja is játszott, ő pedig tizenöt évesen már a felnőttek között szerepelt. A Rákóczi után Lelle, majd 1983-tól Marcali következett.
Később testnevelőként a Mikszáth iskolában dolgozott.
Talán a legszebb futballemléke mégsem valamelyik győzelem volt, hanem az, amikor visszament Táskára játszani, és újra egy csapatba kerülhetett az édesapjával.
Ahogy ő fogalmazott: vele kezdte, és vele fejezte be a futballpályafutását.
Sokáig dolgozott a labdarúgás és a diáksport szervezésében, később pedig a várospolitika is egyre nagyobb szerepet kapott az életében.
Lehetett vele egyetérteni vagy vitatkozni, ahogyan ez a közéletben természetes.
De a beszélgetésben számomra az volt érdekes, hogy a sport, az iskola, az önkormányzati munka és a hétköznapi városi ügyek mennyire összekapcsolódtak nála.
Nem négy külön életet élt: mindegyik ugyanahhoz a közösséghez kötötte.
Volt azonban egy története, amely sokkal többet mondott el róla, mint a tisztségeinek felsorolása.
Balatonfenyvesen a családi nyaralójuk mellett állt egy elhanyagolt telek. Laci évekig rendben tartotta, a gyerekeknek afféle találkozóhely lett belőle.
Amikor a tulajdonos egyszer megjelent, meglepődött, milyen gondozott a terület, és végül eladta nekik.
Így kezdődött a Zöld terasz története, amely 1994-től nyaranta családias vendéglőként működött.
Azt mesélte, a törzsvendégek gyerekei ott nőttek fel, majd felnőttként már a saját gyerekeikkel jártak vissza.
Az ilyen történetek miatt szerettem interjúkat készíteni.
Egy egykori alpolgármesterről könnyű felsorolni a választásokat, a bizottságokat és a tisztségeket.
Sokkal nehezebb megmutatni azt az embert, aki az apjával focizott, tanított, szervezett, és a balatoni szezonban örömmel várta a visszatérő vendégeket.
Nekem a beszélgetésből az maradt meg: bárhol dolgozott is, egy cél lebegett előtte – minél előbbre jusson Marcali.
A teljes eredeti interjú (2019. november 17.):
interjuk.marcaliportal.hu/a-kis-d-pedagogus-sportvezeto-politikus-vendeglos
Emlékek, amelyeket megőrizhetünk
Ahogy végig olvasom ezt a négy beszélgetést, feltűnik, mennyire különböző helyszínek jutnak eszembe.
Egy plébániai szoba, ahol Iván atyával beszélgettünk.
Pista bácsi otthona, a vitrinben az elismerésekkel és a konyhában a súlyzókkal.
A noszlopys pálya, amelyet Horváthtanbá történetei benépesítenek.
A futballpálya, az iskola, a városháza és a balatonfenyvesi terasz, amelyek Kis-D életének különböző állomásai voltak.
Első pillantásra nincs sok közük egymáshoz. Pedig ugyanarról szólnak: emberekről, akik hosszú éveken át jelen voltak mások életében.
Nem gondolom, hogy bármelyikük munkáját néhány bekezdésben össze lehetne foglalni.
Nem is ez volt a célom. Inkább meg akartam mutatni egy-egy apró mozzanatot, amely a sok életrajzi adat mögött magát az embert is közelebb hozza.
Egy telefonhívást. Egy vattával kitömött szögescipőt. Egy pályán nyüzsgő gyereksereget. Egy régi csapatfotót az édesapával.
Olyan részleteket, amelyekre talán azok is ráismernek, akik személyesen ismerték őket.
Jövőre lesz ötven éve, hogy Marcali városi rangot kapott. Biztosan sok szó esik majd arról, hogyan változott meg a település az elmúlt fél évszázadban.
Remélem, közben azokról sem feledkezünk meg, akik ezt a változást a mindennapi munkájukkal formálták.
Négyükről most elmondtam néhány emlékemet. De a sor hosszú, és a történetek nem érnek véget ennél a négy névnél.
Jó, hogy akkor leültünk beszélgetni.
Ma már ezeknek az interjúknak nemcsak hírértékük van.
Emlékek, amelyeket megőrizhetünk, és amelyekből a következő nemzedékek is megismerhetnek valamit a mi Marcalinkból.
