Az én Marcalim
Egy ötvenfilléres fagylalttal kezdődött
1968-ban jártam először Marcaliban. Pécsi úszóként Zalaegerszeg felé utaztunk, amikor megálltunk a városban. A Kandler cukrászdára ma is emlékszem, az ötvenfilléres fagylaltra, az árokpartra és a Kopári sarkán álló kézi pumpás benzinkútra. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kisváros egyszer az otthonom lesz.
1980-ban katonaként kerültem ide. A nőtlen tiszti szálláson laktam. Két főutca, laktanyák, lakótelepek: Marcali egészen más képet mutatott. De hamar megtetszett az élhető mérete.
Később személyesen megismertem Kandler nénit. Emlékszem a polgári házra, a kertre, a teraszra és az ötliteres befőttesüvegekben eltett, valódi gyümölcsből készült befőttekre. Ők még ezekből készítették a fagylaltot. Amikor Kandler Edit újranyitotta a cukrászdát, újra előkerültek az emlékek.
A Kandler köz elnevezése számomra ezért nem egyszerűen egy utcanév: egy régi marcali család és a hozzá kötődő emlékek megőrzését jelenti.
A Kandler köz nevének történetében magam is részt vettem. Jólesik arra gondolni, hogy egy régi cukrászda emléke nemcsak az egykori vendégek történeteiben, hanem a város térképén is tovább él.
Az Európa park elnevezése is egy olyan történet, amelyhez a Marcali Portálon keresztül kapcsolódtam. Nem a névadásban játszott szerepem a fontos, hanem az, hogy a város helyei idővel nevet, történetet és személyes jelentést kapnak.
Amikor esténként még szólt a zene
A Kanizsa söröző egy régi húsbolt helyén működött. Boxos hely volt; kijöttünk a laktanyából, beültünk egy sörre, és megváltottuk a világot. A világ ettől nem változott meg, de mi jól éreztük magunkat. Most ott üzemel a Mester.
Vacsorázni a Baglas étterem és szállodába jártam, ahol Lakatos Pisti, Kása Tibor, Apagyi István és Marton Feri zenélt.
A Tavaszba is betértem, de a Baglas tágasabb volt. Wágner István a Kókó bárjában lépett fel, hét-nyolc színes televízió és világító táncparkett várta a vendégeket.
Hétvégenként három-négyszázan is lehettek. Ma már nehéz elképzelni ezt a nyüzsgést. A régi vendéglátóhelyekkel a társasági élet egy darabja is eltűnt.
Sokáig csak hétvégenként voltam marcali
A honvédség, majd az OVIT munkái miatt hosszú évekig sokfelé éltem: Békéscsabán, Győrben és másutt.
1994 körül kezdtem rendszeresen hazajárni, lehetőleg minden hétvégén.
A városi televízió híradóját videómagnóra vettem, mert az adás idején többnyire távol voltam. Hétvégén megnéztem. Érdekelt, mi történik ott, ahol a lakásom van.
Talán ekkor kezdtem igazán marcali lenni.
Előbb a víz, a csatorna és az aszfalt
Egy ilyen tévéadásban hallottam Sütő Lászlót arról beszélni, hogy előbb a víz, villany, gáz, csatorna és az aszfaltos utak legyenek rendben, csak utána jöjjenek a szökőkutak és díszburkolatok. Nekem ez a szemlélet szimpatikus volt.
Azóta a belső laktanya helye és a városközpont sokat változott. Megújultak az utcák, terek, sportlétesítmények. Nem minden sikerült: a régi Szegedi utcai piaccsarnok például ma is fájó pont számomra. De aki látta az 1980-as Marcalit, tudja, mennyi minden változott.
Sütő Lászlóval egyszer az ingyenes parkolásról is beszélgettünk. A fizetős rendszer működtetése pénzbe kerülne, ráadásul a környező falvakból beérkező vásárlókat sem kellene elriasztani.
A Penny megnyitása körüli vitákban is azt gondoltam: a nagyobb üzletek más kereskedőkhöz is hozhatnak vevőket. Hogy ez összességében mennyire igazolódott, külön vizsgálatot érdemelne.
Ligetváros
Egyszer kitaláltam, hogy Marcalit Ligetvárosnak kellene nevezni. Használtam is néhányszor a Portálon, de nemigen akadt követőm. Én azért ma is így gondolom.
A kórház régi főbejáratától a városközponton át parkok, nagy fák, gondozott zöldterületek követik egymást egészen a busz végállomásig. És nemcsak itt a belvárosban hanem Boronkán, Bizén, Horvátkúton is.
Mindig nagyra értékeltem azok munkáját, akik ezeket rendben tartják.
A szobrok is hozzátartoznak a városhoz: a Szabadság park mellszobrai, a Béke park Fésülködő nő című alkotása, a Memento. Fontosnak tartom, hogy a Mementót megőrizték. Egy város múltjához a kevésbé szeretett korszakai is hozzátartoznak.
A sport és a közösség
Volt NB I/B-s labdarúgócsapatunk és NB I-es női kézilabdacsapatunk. Emlékszem a zsúfolt sportcsarnokra és a nagy mérkőzésekre. A kézilabda különösen közel áll hozzám: János bácsi lányait több mint egy évtizedig kísértem. Nemcsak az eredményeik fontosak, hanem a barátságok és az a közösség, amelyet alkottak.
A felnőttcsapatokat egyre nehezebb fenntartani. A fiatalok továbbtanulnak, elköltöznek, és egy kisváros nem tud korlátlanul igazolni. Ezért számomra nem csak az számít, melyik osztályban játszik a csapat: legyen pálya, edző, felszerelés és sportolási lehetőség a gyerekeknek.
Egyszer három csurgói kézilabdás lánnyal beszélgettem a sportcsarnok lelátóján. A Berzsenyi gimnáziumba jártak, és amikor megkérdeztem, hogyan érzik magukat, azt mondták: nagyon jól. Marcaliban hetente van egy-két program, Csurgón havonta ennyi. Mondtam nekik, ne udvariaskodjanak, de kitartottak mellette.
Néha az ideérkezők veszik észre legjobban azt, amit mi természetesnek tartunk. Színház, koncert, kiállítás, sportesemény, civil rendezvény: egy kisvárosban is lehet gazdag közösségi élet.
A mozi és a kulturális élet
A régi marcali moziba még én is jártam. Emlékeim szerint legalább háromszáz férőhelyes lehetett. A katonák jelenléte is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ekkora mozit fenn lehessen tartani. Aztán megjelentek a videómagnók, a videotékák, csökkent a közönség. A mozi bezárt, később lebontották; a helyén ma a Künzelsau tér van.
A filmvetítés nem tűnt el teljesen: a Kulturális Korzó, a vándormozi, a szabadtéri piknikmozi és a könyvtári alkalmak más formában őrzik. De nekem az igazi moziélmény ma is hiányzik. Nem pusztán a vászon: az, hogy együtt néztünk meg valamit, aztán volt miről beszélgetni
A Balaton közelsége
A Balaton partja nagyjából tizenhárom kilométerre van Marcalitól. Régebben vonattal és busszal, később kerékpárral is el lehetett jutni oda. A marcali fürdő előtt sokan a tóhoz jártak strandolni.
A fürdő megnyitása után a fiatalok továbbra is szerették a balatoni nyüzsgést, az idősebbek közül viszont sokan a marcali termálvizet, az árnyas parkot és a nyugalmat választották.
A tó közelsége előny, de Marcali nem csupán a Balaton hátországa. Saját élete, intézményei, közössége van.
A Marcali Portál
1998 körül kezdtem a Marcaliról szóló híreket gyűjteni. Eleinte megyei és országos lapokból mentettem a cikkeket Wordbe, e-mailben továbbítottam magamnak, és hétvégén tettem fel őket. Később a Marcali Napló anyagai is segítettek, majd 2003-tól, a saját domainnel egyre több önálló tudósítás készült.
A digitális fotózás kezdetén kölcsönkértem a fényképezőgépet, és a képeket gyakran csak órákkal később, CD-n kaptam meg. Már akkor is a fotóban hittem. Egy koncerten nemcsak a fellépőt, hanem a közönséget is fényképeztem. Az emberek azt is szerették látni, ki volt ott, kivel találkozott.
A Portál történetét egyszer külön is meg lehet írni. Ide csak annyi tartozik, hogy általa rengeteg embert és történetet ismerhettem meg.
Emberek, akikre jó visszaemlékezni
Iván atyával vallási kérdésekben aligha gondolkodhattunk egyformán. Én meg sem vagyok keresztelve. Mégis rendkívül művelt, tisztességes embert ismertem meg benne. Ő kezdeményezte a találkozásunkat, később hosszú interjút készítettem vele.
Egyszer egy templomi szertartáson a püspök kemény szavakkal illette a fotósokat. Én is ott voltam. A szertartás után Iván atya felhívott, nehogy megbántva érezzem magam. Nem neki kellett volna magyarázkodnia, mégis fontosnak tartotta.
Szívesen emlékszem Kiss Lacira, Ivusza Pista bácsira, Kis-Dörnyei Lászlóra, Szilóra és sok más emberre. De nemcsak az ismert személyiségek formálták Marcalit: a tanárok, az egészségügyi dolgozók, a parkokat gondozók, a rendezvényeket szervezők és a jó szomszédok is.
A marcali emberek
Marcali 2027-ben ünnepelheti várossá nyilvánításának ötvenedik évfordulóját. Korábban nagyközség volt, sokáig mezőgazdasági jelleggel. A házak mögött földek húzódtak, és még a belső részeken is tartottak állatokat.
A honvédség, majd az ipar és a városi intézmények fejlődése sok új embert hozott ide. Katonák, családtagjaik, munkát keresők, környékbeli településekről érkezők. A honvédség távozásakor ismét változott a lakosság összetétele.
Én magam is ideköltöző vagyok. Sokfelé jártam az országban, és nem mindenütt éreztem ugyanolyan fogadtatást. Marcaliban viszont soha nem tapasztaltam, hogy idegenként kezelnének. Talán azért is, mert a város évtizedeken át hozzászokott az újonnan érkezőkhöz.
A „gyüttment” szót ismerték, de rám nem használták.
Ma is élhető kisvárosnak tartom Marcalit: tiszta levegővel, sok zöldterülettel, fontos intézményekkel. Természetesen vannak problémái. Az én benyomásom mégis az, hogy míg sok más településen csökken a lakosság, nálunk inkább stagnál, sőt időnként minimálisan emelkedik. Azt is tapasztalom, hogy ma is költöznek ide más településekről.
Azt, hogy mit jelent egy közösséghez tartozni, egyszer különösen erősen megtapasztaltam.
Amikor egy város segít
Van egy történet, amelyről sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e. Nem azért, mert titok, hanem mert nagyon személyes.
Amikor amputálták a lábamat, az első telefonhívást Sütő Lászlótól kaptam. Megkérdezte, hogy vagyok, majd annyit mondott, hogy Bereczk Balázs keresni fog, és beszéljük meg, hogyan lehetne segíteni.
Balázs valóban felhívott. Akkor még egy harmadik emeleti lakásban éltem. Nyilvánvaló volt, hogy hosszú távon más megoldást kell találni. Felmerült egy önkormányzati lakás lehetősége, amelyet megfelelően át lehet alakítani. Végül meg is találtuk a megoldást.
De nem ez a történet legfontosabb része. Hanem az, hogy mennyi ember mozdult meg körülöttem. Volt, aki a régi lakásban segített eltávolítani a küszöböket és átalakítani az ajtókat. Más az étkezésben, a takarításban segített. Megint mások az új lakás átalakításában vettek részt.
Amikor elérkezett a költözés napja, megjelent a marcali tűzoltók csapata. Engem levittek a harmadik emeletről, átvittek az új lakáshoz, és mire észbe kaptam, a bútorok, a ruhák, szinte minden a helyére került.
Néhány óra alatt megtörtént az, amiről korábban azt sem tudtam, hogyan fogom megoldani.
Nem szeretném ezt túldramatizálni. De az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor megtapasztalja, mit jelentenek a barátok, az ismerősök, és mit jelent egy közösséghez tartozni. Nekem ez ilyen pillanat volt.
Az én Marcalim
Közel hatvan év telt el azóta, hogy először jártam Marcaliban. Az akkori kisvárosból sok minden eltűnt. Nincsenek már meg a régi vendéglátóhelyek, mások az utcák, az épületek, megváltozott a város élete. Sok olyan ember sincs már közöttünk, akikkel az évtizedek során találkoztam.
De közben rengeteg minden létrejött. Megújultak az utcák, a parkok, új intézmények, sportlétesítmények, közösségi terek születtek. A városnak ma már egészen más arca van.
Természetesen nem minden sikerült. Vannak félbemaradt beruházások, elszalasztott lehetőségek, és bizonyára olyan döntések is, amelyeket ma már másként hoznánk meg. De én nem szeretném a város történetét kizárólag a hibái alapján megítélni. Ahogy azt sem gondolom, hogy Marcaliban minden tökéletes.
Egyszerűen szeretem ezt a várost.
Szeretem a parkjait, a nyugalmát, azt, hogy sok ember még mindig ismeri egymást. Szeretem, hogy egy rendezvényen gyakran ugyanazokkal az arcokkal találkozunk, akikkel húsz-harminc évvel ezelőtt is.
És szeretem azokat az apró emberi gesztusokat, amelyekről ritkán születik újságcikk.
Nem itt születtem. Pécsről kerültem ide. Sokáig más városokban dolgoztam, és az életem jelentős részét úton töltöttem. De amikor egyszer igazán szükségem volt segítségre, ez a város és az itt élő emberek mellém álltak.
Akkor értettem meg igazán valamit.
Az ember otthona nem feltétlenül az a hely, ahol megszületett. Hanem az, ahol úgy érzi, hogy tartozik valahová.
1968-ban még csak átutazó voltam Marcaliban.
Ma már, ha valaki megkérdezi, hová valósi vagyok, gondolkodás nélkül válaszolok:
Marcali vagyok.
Források:
A Marcali Portál fotóarchívuma
Korábbi személyes visszaemlékezéseim a Töredékek című oldalon olvashatók.
A cikk elkészítéséhez a szerző a ChatGPT-t használta segítségül.
