Az én Marcalim
Egy ötvenfilléres fagylalttal kezdődött
1968-ban jártam először Marcaliban. Pécsi úszóként Zalaegerszeg felé utaztunk, amikor megálltunk a városban. A Kandler cukrászdára ma is emlékszem, az ötvenfilléres fagylaltra, az árokpartra és a Kopári sarkán álló kézi pumpás benzinkútra. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kisváros egyszer az otthonom lesz.
1980-ban katonaként kerültem ide. A nőtlen tiszti szálláson laktam. Két főutca, laktanyák, lakótelepek: Marcali egészen más képet mutatott. De hamar megtetszett az élhető mérete.
Később személyesen megismertem Kandler nénit. Emlékszem a polgári házra, a kertre, a teraszra és az ötliteres befőttesüvegekben eltett, valódi gyümölcsből készült befőttekre. Ők még ezekből készítették a fagylaltot. Amikor Kandler Edit újranyitotta a cukrászdát, újra előkerültek az emlékek.
A Kandler köz elnevezése számomra ezért nem egyszerűen egy utcanév: egy régi marcali család és a hozzá kötődő emlékek megőrzését jelenti.
A Kandler köz nevének történetében magam is részt vettem. Jólesik arra gondolni, hogy egy régi cukrászda emléke nemcsak az egykori vendégek történeteiben, hanem a város térképén is tovább él.
Az Európa park elnevezése is egy olyan történet, amelyhez a Marcali Portálon keresztül kapcsolódtam. Nem a névadásban játszott szerepem a fontos, hanem az, hogy a város helyei idővel nevet, történetet és személyes jelentést kapnak.
Amikor esténként még szólt a zene
A Kanizsa söröző egy régi húsbolt helyén működött. Boxos hely volt; kijöttünk a laktanyából, beültünk egy sörre, és megváltottuk a világot. A világ ettől nem változott meg, de mi jól éreztük magunkat. Most ott üzemel a Mester.
Vacsorázni a Baglas étterem és szállodába jártam, ahol Lakatos Pisti, Kása Tibor, Apagyi István és Marton Feri zenélt.
A Tavaszba is betértem, de a Baglas tágasabb volt. Wágner István a Kókó bárjában lépett fel, hét-nyolc színes televízió és világító táncparkett várta a vendégeket.
Hétvégenként három-négyszázan is lehettek. Ma már nehéz elképzelni ezt a nyüzsgést. A régi vendéglátóhelyekkel a társasági élet egy darabja is eltűnt.
Sokáig csak hétvégenként voltam marcali
A honvédség, majd az OVIT munkái miatt hosszú évekig sokfelé éltem: Békéscsabán, Győrben és másutt.
1994 körül kezdtem rendszeresen hazajárni, lehetőleg minden hétvégén.
A városi televízió híradóját videómagnóra vettem, mert az adás idején többnyire távol voltam. Hétvégén megnéztem. Érdekelt, mi történik ott, ahol a lakásom van.
Talán ekkor kezdtem igazán marcali lenni.
