János bácsi csapata…
Akik ismernek, tudják, hogy volt egy leány kézilabdacsapat, amelyet több mint egy évtizeden át követtem. Szurkoltam nekik, ha tudtam, segítettem, tudósítottam a sikereikről. Gyakran csak úgy emlegettem őket: a lányaim.
Kilenc-tíz évesek lehettek, amikor igazán felfigyeltem rájuk. Egy hazai mérkőzésen a továbbjutás volt a tét, a Sportcsarnok pedig szinte megtelt. Nem egyszerűen az eredmény ragadott meg, hanem ezeknek az akkor még nagyon fiatal lányoknak a tartása, küzdeni akarása. Egyetlen percre sem adták fel.
Onnantól kezdtem igazán követni ezt a csapatot.
Ma már felnőtt nők. Többen édesanyák, sokan elköltöztek Marcaliból, Budapesten vagy külföldön élnek. A kapcsolat természetesen jóval szerényebb lett, mint azokban az években, de máig megmaradt.
Ennek a csapatnak volt egy kiváló edzője és pedagógusa, a néhai Fuisz János – János bácsi.
2019-ben halt meg. Azóta időről időre eszembe jut, hogy nem készült el vele az a bizonyos, régóta tervezett záróinterjú. Nem az én szándékomból maradt el.
Nehéz ember volt. Konok, szigorú, makacs – én egyébként jól kijöttem vele. A beszélgetés végül soha nem készült el.
Most arra gondoltam, megpróbálom valamennyire pótolni. Nem interjúval – arra már nincs lehetőség –, hanem János bácsi csapatának történetével.
Mert megérdemelte.
Én akkor is, és ma is jó embernek tartom.
Nem válogatták össze őket
A történet a Mikszáth Kálmán Utcai Általános Iskolában kezdődött. Trombitás Árpi bácsival ismerkedtek meg a szivacskézilabdával, majd az első osztály utáni nyáron Fuisz János vette át őket.
Nem egy ország különböző pontjairól összeválogatott utánpótláscsapat volt. Marcali és környéke gyerekei voltak, akik együtt kezdtek el kézilabdázni és együtt nőttek fel.
János bácsi pedig dolgozott velük. Sokat. A heti néhány edzésből idővel heti öt lett, hétvégén mérkőzésekkel. Nyáron edzőtáborok következtek, napi két-három edzéssel.
2009 augusztusában már 24 lány – három korosztály – készült együtt. Közeledett a veszprémi Cell Cup.
A Cell Cup
Augusztus 17-én kezdődött. A horvát ZRK Kastelát 14–6-ra verték, a Gödöllőt 18–17-re. Másnap Orosháza következett: 16–2, majd Dunaszerdahely: 19–10.
És este? Diszkó. A korabeli tudósításomban ezt írtam: „A győzelem megvolt, a disco is meglesz! :-)”
Aztán jött az első vereség. A Szeged 13–12-re nyert. Másnap az Orosháza „A” már 7–2-re vezetett. Innen álltak fel, és 14–13-ra nyertek.
Döntő.
2009. augusztus 21-én a Jászberény következett. 20–6. Megnyerték a Cell Cupot.
Akkor ezt írtam: „Beérett az a három év munka, amit elvégeztek a lányok Fuisz János vezetésével.”
Veszprém óvárosának főterén több ezer ember előtt, a Queen We Are the Champions dallamára mentek fel a színpadra átvenni az érmeket és a kupát.
Én 2009-ben így búcsúztam tőlük: „Sokszor legyen részetek hasonló ünneplésben!”
Akkor még nem tudtam, mennyire teljesül majd ez a kívánság.
