János bácsi csapata… - 4. Itthon maradtak – A lányok későbbi élete és az utóirat
Itthon maradtak
A Mikszáth után a lányok közül sokan a marcali Berzsenyi Gimnáziumban folytatták.
Ebben praktikus szempont is volt: itt volt a csapat, itt voltak az edzések.
Öten – Bárczi Kata, Kuti Bettina, Mezőfi Brigitta, Szabó Eszter és Szecsődi Laura – megkapták a Magyarország jó tanulója – jó sportolója országos elismerést.
Nem tudom megmondani, hány család döntésére volt hatással ezeknek a lányoknak a példája. De arra emlékszem, hogy volt üzenete annak: ha ezek a kiválóan tanuló, országos bajnok sportolók helyben maradnak, akkor talán másnak sem feltétlenül kell elmenni ahhoz, hogy jó iskolába járjon.
Mi lett a lányokból?
Azóta szétszórta őket az élet.
Van közöttük jogász, logopédus, optometrista, fogorvos, gazdasági és pénzügyi területen dolgozó szakember, köztisztviselő, autós szakember, profi sportoló és edző. Élnek Marcaliban, Budapesten és külföldön is.
Nem szeretnék életrajzi lexikont készíteni belőlük.
Szecsődi Laura NB I-es kézilabdázó lett, játszott külföldön is, strandkézilabdában Európa-bajnoki címet szerzett, miközben germanisztikából mesterdiplomát szerzett.
Kuti Bettina a kézilabdában egészen a junior világbajnoki címig jutott. Később testnevelő tanár és kézilabdaedző lett.
Horváth Fanni útja egészen másfelé vezetett. A matematikában már gyerekként kiemelkedő lányból pénzügyi matematikus lett, és Budapestről egészen New Yorkig jutott.
De talán nem is az a legfontosabb, hogy ki milyen diplomát szerzett és hol dolgozik.
Megállták a helyüket az életben.
És ami megmaradt
A csapat azonban furcsa módon soha nem szűnt meg teljesen. Időről időre ma is összejönnek.
Én pedig, ha visszagondolok arra a sok évre, nemcsak a mérkőzésekre emlékszem.
Bán-Farkas Dorottya Kelevízen lakott. Amikor érte mentem, mindig kisétált a buszmegállóba. Egyszer nagyon megváratott.
Később megjegyeztem az édesapjának, Lacinak.
A válaszára ma is emlékszem:
– Tudod, kivitte a diákolimpiai aranyérmét a temetőbe. Megmutatta a nagyapjának.
Nem kérdeztem többet.
Máskor tél volt, hóvihar. Lara, Kata és Virág velem indult haza. Az M1-esen akkora volt a forgalom, hogy nem tudtam időben kisorolni, aztán beszélgettünk tovább, és mire észbe kaptam, már Székesfehérvár felől kerestem az utat az M7-re.
Szakadt a hó.
Hátranéztem.
Mind a három lány békésen aludt.
Azt hiszem, ennél nagyobb bizalmat nem nagyon kaphat az ember három kamaszlánytól.
Utóirat
János bácsival a tervezett utolsó interjú soha nem készült el.
Egy keddi napon még megbeszéltük, hogy csütörtökön elmegyek hozzá. Csütörtök délelőtt telefonált, hogy mégsem jó. Keressünk másik időpontot.
Nem lett másik időpont.
Később már a kézilabdáról sem akart beszélni.
És én nem tudtam neki elmondani azt, amit talán el kellett volna mondanom.
Hogy köszönöm.
Nemcsak a Cell Cupot. Nem Mostart. Nem a sok győzelmet.
Hanem azt, amit ezekkel a lányokkal tett.
A marcali búcsúztatója után a lányok eljöttek hozzám. Készült egy közös fénykép.
János bácsi már nem volt rajta.
A lányok igen.
Ma már felnőtt nők, többen édesanyák. De amikor arra a képre nézek, én még mindig látom bennük azokat a kislányokat is, akik valamikor ott álltak János bácsi előtt a csarnokban.
Talán ez a cikk lesz az a beszélgetés, amelyet már nem tudtunk elkészíteni.
És talán az én elkésett köszönetem is.
Forrás: Marcali Portál arhívuma
A cikk elkészítéséhez a szerző a ChatGPT-t használta segítségül.
