Egy szó: ballagás. Ez a szó mindent megváltoztat, hisz elhagyunk valamit, hogy egy újba kezdhessünk. A 8 év alatt egy olyan fejezetet írtunk, amit senki nem törölhet el, és mindig emlékezünk majd rá. Olyan ez, mintha átlépnénk egy szoba küszöbén, magunk után hagyva bent az összes emlékünk. De mielőtt elmennénk, utoljára visszatekintek a szobára.

     Az egyik sarokban egy kanapé áll egyedül, hívogatva minket, hogy üljünk le. Ez a kanapé olyan, mintha a zsibongóba kiállított padok volna, ahova minden nap leültünk beszélgetni, esetleg könyvet olvasni vagy tanulni. Az egyik pad már a törzshelyünkké vált, s ki arra nézett, csak álmos, néhol vidám fejeket látott. Itt kezdtük a napot és a szüneteket is itt töltöttük.

     Velem szemben trófeák és értékes, szebbnél-szebben csillogó érmek vannak, melyeket a kézilabda- és az atlétikacsapat tagjaként szereztünk. A szinte megszámlálhatatlan verseny, ahol az utolsó pillanatig küzdöttünk, elviseltük a vereséget, és győzelmekkor úgy örültünk, hisz életünk legjobb pillanatait éltük át. Az ország legjobb csapatai közt voltunk, és a sport teljesen megváltoztatta az éltünket, amiért én hálás is vagyok. Amikor alsóban a tesi órákon még csak játszottunk, nem tudtuk, hogy ilyen sikereket leszünk képesek elérni. A trófeák és a serlegek is azt jelképezik, hogy érdemes volt ennyit küzdeni, és ha sokszor rá is ment erre pár hétvége, megérte.

Megérte, hogy sokszor kevesebb szabadidőnk volt, és a tanulás is nehezebben ment. De az első akkor is a tanulás volt. A tanórák, azok a hosszú felelések, dolgozatok egy évszázadnak tűntek. Az iskolában sok volt a munka, sok volt a kötelesség. Ezeket átvészelve már tudom, hogy ettől lettünk többek, okosabbak és érettebbek. Amikor a tanárok folyamatosan noszogattak minket, mindez nyűg volt számunkra, de így visszagondolva megérte volna elviccelni a dolgot? Tanáraink átadták a tudást, mellyen nyugodt szívvel küldhetnek minket utunkra. Az más kérdés, hogy ezt a tudást kamatoztatja-e majd mindenki. Akárhogy is vesszük, elindultunk éltünk útján, s lehet, hogy ezután nehezebb kihívásokkal kell majd szembenéznünk, de most van rá alkalmunk, hogy megfogadjuk a tanácsokat, tanuljunk és ne legyünk hűtlenek az iskola nevéhez. „Ballag már a vén diák…”, csendül fel a dal, s ha még elődeinkhez képest nem is vagyunk olyan tapasztaltak, bízom benne, ha át is kell úsznunk egy cápákkal teli tengeren, képesek leszünk rá, pláne az Irénke nénitől kapott kis hajónkkal. Felemelt fejjel távozhatunk el az iskolából.

     A szobában látok a falon egy naptárat is. Utazzunk csak vissza a múltba! 2004-ben fenekestül felfordult az életünk. Amikor szüleinek elengedték a kezünket, s helyette idegen nénik előtt találtuk magunkat, már akkor éreztük a változást. El kellett hagynunk az óvodát, a mi kis jó megszokott környezetünket. A játékok és a délutáni alvás helyett, az iskola szabályai irányítottak minket. Megtanultuk az abc-t, megismerkedtünk a számok birodalmával. Legkisebbként belecsöppentünk egy másik dimenzióba, ahol a pedagógusok szigorúbbak voltak, és sokszor visszasírtuk az óvodát. De semmiért sem cseréltük volna el azokat az élményeket, amikor már elsősként farsangot nyertünk, vagy hogy részt vehettünk különféle délutáni elfoglaltságokon, ami addig nem adatott meg. A második évünk már könnyebben ment, megszoktuk a sulit, és nem mi voltunk a legkisebbek. A harmadik osztály szinte már karikacsapás volt, nem is beszélve a negyedikről, ahol mi voltunk az alsósok között a legnagyobbak. Negyedik után elhagytuk a játszóteret, a szokásos tantermünket és a tanárainkat. A felsőben újra mi lettünk a legkisebbek, és a sok tanterem miatt szinte már azt sem tudtuk, merre menjünk. Megleptek minket a röpdolgozatok, és sorozatossá váltak a felelések. Hatodikban újra kiélvezhettük, hogy nem mi vagyunk a legkisebbek, és a tanárok is kiismerhetővé váltak. Ekkor tudatosult bennünk igazán, hogy minden órára folyton-folyvást tanulni kell, mert ha lemaradunk, nehéz lesz pótolni. Hetedikben aztán új tantárgyak jöttek, a tanárok felől pedig még több elvárás. Ekkor már izgatottan vártuk a nyolcadikat. Nyolcadikban aztán már igazán ránk fért, hogy rendbe tegyük magunkat, és tiszta fejjel lássuk a helyzetünket, hisz ez nagyon sokat számított a továbbtanulás szempontjából. Ezernyi kérdés motoszkált bennünk: Vajon jó iskolát választottunk? Sikerül majd beilleszkedni az új suliba? De mindenekelőtt a vizsgák miatt izgultunk, ahol végül is a többség helytállt. Bíztattuk egymást, ahogy mindig is. Tettük, hisz tökéletesen összekovácsolódtunk. De az emlékek majd egyre halványodnak, és csak remélni tudom, hogy a boldog évek szála nem szakad meg, és tartani tudjuk a kapcsolatot. Olyan barátokat szereztünk, akik éveken át kiálltak mellettünk, és hiányozni fognak az együtt eltöltött órák. Hiányozni fog az, amikor Magi (Harsányi Magor) a csendes tanórákba csak úgy beleröhögött, hogy Dodó (Kovács Dóri) mellett soha nem voltak unalmasak a számtech órák, a fiúk ökörködése, Szaszi (Petlánovics Alexandra) jelleme, Fanni (Hízó Fanni) egyénisége, Balogh Dóri és Tárnai Dóri művészi alkotásai, Kormos Alexa és Szívós Blanka segítőkészsége. De akikhez legközelebb kerültem azok a kézis lányok (Ágoston Kitti, Bárczi Kata, Gergő Virág, Horváth Zsanett, Jancsek Zsófia, Mezőfi Brigitta, Sárfi Anett, Szabó Eszter, Szecsődi Laura). Mellettük soha nem töltöttem el egy szomorú percet sem, és számomra a legjobb dolog az, hogy szeptembertől ott kezdünk mindent, ahol abbahagytuk.

     Elképzelve a következő pár évet remélem minden olyan lesz majd, ahol okosabb, érettebb lettem, élményeket, barátokat szerezhettem. És ez a Mikszáth suli. Végül elballagtunk, átléptük a szoba küszöbét mindent magunk után hagyva… Viszlát Mixi!