A Bizéért Szabadidő és Kulturális Egyesület, a településrészi munkacsoport, és a településrész önkormányzati képviselője Fekete Lajos javaslatára egy emlékművet, egy „életfát” állítottak Bizén.

Ma délután egy szép ünnepség keretében Bereczk Balázs alpolgármester, a szobrot készítő Csikós Nagy Márton szobrászművész és Fekete Lajos önkormányzati képviselő avatta fel az emlékművet.

A programban közreműködött a Calympa Énekegyüttes és verset mondott Rádics Rozina.

H. Rádics Márta helytörténeti kutató ismertetője:

Szoboravató ünnep Bizén

Bize első okleveles említése 1325-ben történt. Ó Bize a vasútvonal nyugati részén terült el, templomának romjai sokáig megmaradtak. A pusztaszentegyházi dűlőnév erre az időszakra vall.

Mint elpusztult falut 1677-ben Széchényi György kalocsai érsek kapta birtokul. S több mint 100 év után gr. Széchényi Ferencnek köszönhetően 1789-94 között két hullámban német telepesek kerültek Pusztaszemesről másodlagos betelepítésként Bize mai területére. A németek mellett magyar, cseh, tót és délszláv családok is megjelentek itt, hogy Új-Bizét, Kis-Bizét egy újabb helyen életre keltsék és felvirágoztassák.

Temperamentumos, szorgalmas létük példát adott utódaiknak, akik azonban a tudás magasabb lépcsőfokaira lépve kénytelenek voltak búcsút venni a falutól, ami elindította az őslakosság nagyszámú kihalását. Jelenleg házai közül kb. negyedében élnek az őslakosok utódai, s számuk is negyedrésznyi. Az első német telepesek leszármazottai közül a Karl, ma Károly családok maradtak itt a legnagyobb számban. De egy-egy esetben megtaláljuk az Amsztman, Krénusz, Vágner családokat, a csehek közül a Trubek, a délszláv telepesek közül a Rádics és Radovics nevekkel találkozhatunk.

Őseink, minden korban igyekeztek a falu képét formálni. Régi településünk középpontjába templomot, iskolát, közösségi házat építettek, majd szorosan beépítve az egy utcás falu jellegét, új létesítményeiket az általunk körbevett területre, a falu akkori északi részére tették. Itt helyezte el a Tálas család útszéli keresztjét, melynek felújítása utáni újraszentelésére holnap 12 órakor kerül sor. Ide épült a tűzoltószertár, s már 1895-ben itt ültettek emlékfát Erzsébet királynő halálának évében, annak tiszteletére.

Mindenki törekszik a település szebbé, gondozottabbá tételére. Nem is gondolnák sokan, hogy a mai park területén, melyet átszel a 68-as főútvonal, mi volt még 30 évvel ezelőtt. Az út jobb és bal oldalán is egy-egy földmélyedés, gödör, melynek területén mocsaras, vizes terület alakult ki, mely élőhelye volt békáknak, gólyáknak, vízi növényeknek.

1890 – tűz pusztított a faluban, 18 lakóház leégett. 1896-ban pedig a község háromnegyed része égett le. A tömés falhoz szükséges földet a jelzett két gödörből hordták el.

Kevesen tudnak ma már arról is, hogy ki tudja hány orosz katonának volt itt ezekben a gödrökben az utolsó sóhaja 1945 márciusában. S hogy mindannyiójuk elszállítására sor került-e, erre ma már választ nem kaphatunk.

Feltöltésükre a marcali tömbházas építkezések törmelékei, a panelházak megsérült betontömbjei, majd az iskolai és városi uszoda megépítésekor keletkezett földtömeg ideszállítása tett pontot, s lassan parkká alakítást.

Az emlékpark kialakításának folytatása tehát kínálta a lehetőséget az egyik oldalon a fokozatosan növő szép fenyőfák, a másik oldalon a már az őseink által is megkezdett hársfaültetések folytatásával azon a helyen, amelynek helyét már őseink kijelölték számunkra. Így került sor hárs és platánfa ültetésére 2005 és 2015-ben az ősbizeiek találkozójakor. Ezzel, ha nem is tudatosan, de elindult az emlékpark kialakítása, amelynek fő objektuma az éppen fennállásának 60. évfordulóját ünneplő kultúrház lett.

A mai nap pedig egy újabb szoborcsoporttal gazdagítja az itt élőket és az erre haladókat.

E park, mint említettem kb. 30 évvel ezelőtt is élettere volt a gólyáknak, de a mai napig vendégei e helynek. És ahogy egy-egy gólyapár minden évben szülőföldjéül választotta településünket, de ősszel új hazájába indult, úgy jelképezze a ma leleplezésre kerülő gólyaszobor-kompozíció a faluból elköltözött, de mindig-mindig visszatérő volt bizeiek útját is.

Ahogy Eörsi István is írja:

„Vedd példának a madarat: / olyan szabad, hogy visszaszáll./ Ki messze megy, az itt marad./ ….”
S itt maradtak velünk gondolatban, és fizikai jelenlétükkel ünnepeinken, s őseiket látogatva a temetőben.

De legyen ez a szobor egyik jelképe azoknak is, akik mint a madár 227 éve elkezdték iderepülésüket, szülőföldet teremtettek utódaiknak, de egyszer messzebbre repültek, fészküket itt hagyták gyerekeiknek, de visszatérésükre már nem volt lehetőségük.

A galériához kattintson a képre!