Közel harmincfős természetkedvelő csapat indult vasárnap délután egy vidám hangulatú túrára a Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület meghívására.

A város utcáit elhagyva a gyalogsági lőtér tornyos épületénél tartottuk az első pihenőt. Az épület mára az enyészeté, viszont a körülötte ültetett hársfák sokakat lenyűgöztek.

A nagyon ritkán járt horhoson keresztül jutottunk el a Bernát-kút nevű helyig. A horhóban több hatalmas hangyabojt, vadcsapásokat, mohás partoldalakat és a löszfalba vájt kisebb-nagyobb odúkat láthattunk. Itt ismét a természet az úr!

A Bernát-kút már nem létezik. A hely nevének eredetéről két monda maradt fenn. Az egyik szerint egy Bernát nevű emberé volt a terület, a másik szerint a kútba fulladt a névadó. Ma egy felújításra váró pihenőhely fogadja a turistákat a hatalmas fák alatt.

Innét változatos erdei és szántószéli utakon jutottunk el Négyföldespusztára. A szántóföldi út csodálatos volt a kora őszi színekkel, a nyugati panorámával és a különböző cserjék pompájával. Ritkán látni kökényt, vadszedret, vadrózsát és kecskerágót néhány méteren belül. Sokféle gomba csábította a túrázókat arra, hogy leszedje őket, de szerencsére beérte mindenki a fényképzéssel. Az állatvilág sokszínűségét is megtapasztalhattuk. A változatos rovarvilág mellet láthattunk lábatlan gyíkot és zöld varangyot is.

Négyföldespusztára nagyon sokan kíváncsiak voltak. Bár előre jeleztük, hogy ma már szinte nyoma sincsen, mégis ezzel a helyszínen szembesültek sokan. A műholdas térképeken is látható gesztenyesor tövében felelevenítettük a múltat.

H. Rádics Mártának köszönhetően sokat megtudhattunk az egykori virágzó gazdaságról. Fényképekkel kiegészített beszámolójában ismertette Négyföldes általa felkutatott történetét. Ebből közlök egy rövid kivonatot:

A Széchényiek gazdasága irányításilag három kerületre tagolódott. Négyföldest, mint egyik kerületi központot a hozzá tartozó fiókmajorokkal külön intéző irányította. Neki külön intézőlakás járt. A munka kiosztása mindig este történt az intézőlakásnál, hiszen főleg a nyári időszakokban a mezőgazdasági munkákat nagyon korán el kellett kezdeni. A hagyományos kukorica, gabonafélék termelése mellett cukorrépát is termeltek, melynek betakarítása idénymunkásokkal történt. Állattartásuk a tehenészet, borjúnevelés mellett a juhtenyésztésre terjedt ki, de ez valószínűleg Fehérakol területén történt. A tejet minden nap Marcaliba szállították lovas kocsival. A munkák elvégzéséhez 8 pár ló és ökörfogatok álltak rendelkezésre.

E területhez tartozott egy bekerített Vadaspark is, ahol a gróf és vendégei vadásztak és volt csemetekertje is.

A cselédek két cselédházban éltek. Egy-egy házban 16 család. Az intézőházban kaptak lakrészt az iparosok. Misére és iskolába is a közeli Gadányba jártak. Rossz idő esetén a gyerekeket szánnal vitték. Orvosról a grófnak kellett gondoskodnia. Ha valaki nagyon beteg volt, akkor kocsival kivitték az orvost, vagy a beteget Marcaliba szállították.

Az államosítás után a terület állami gazdaságként funkcionált, aztán lassan az enyészeté lett.

Ma már csak néhány helyen az egykori épületek törmelékei utalnak arra, hogy valaha itt egy virágzó gazdaság állhatott.

Fábos-Landi Vivien még néhány gyermekkori élményével kiegészítette az elhangzottakat és azt is megtudhattuk, hogy a puszta keresztje (egyetlen hírmondóként) jelenleg a gadányi templomkertben áll.

Innen a vadgesztenyesoron indultunk a Liliom-hegy felé. Egy kis fennsíki tavacska után ki kellett mennünk a szántóföldön taposott útra, mert a régi, hangulatos utat karbantartás hiányban visszavette a természet.

A szántó szélén vadtátikában, az alig járható erdei ösvényen őszi kikericsben gyönyörködhettünk.

A Liliomhegyre érkezve ismét H. Rádics Márta szolgált hasznos információkkal.

Bize lakosságát Széchényi Ferenc 1789-ben és 1794-ben telepítette be sváb lakosokkal Pusztaszemesről. A betelepülők szőlőművelésre alkalmas területet is kaptak. Bizén a gróf már nem rendelkezett saját földterülettel, ezért a kelevízi határban lévő földjeit adta át a bizeieknek. A szőlőtelepítés feltehetőleg 1846-ban történt. Az akkori birtokrészleti jegyzőkönyv szerint 38 tulajdonosból 27 terület a bizeieké lett.

A szőlőhegy neve Liliomhegy. Nevét az itt szép számban fellelhető liliomokról kapta. A hegyen még a háború előtt is sokan laktak. Főleg olyan népesebb családok, akik a faluban lévő házaikban nehezen fértek volna el.

A többi bizei lakosnak szőlőterülete a bizei hegyen, vagy, ahogy a fellelhető forrásokban nevezik, Új hegyen volt. A két hegyet egy árok választja el egymástól.

A Liliomhegy keleti pereméről csodálatos a rálátás a bizei (új) hegyre és a falura. Az egykor virágzó területen ma már alig látni ép pincét és a szőlők is eltűntek. Ennek ellenére ma is megvan a maga varázsa. A déli részéről rálátni az egykori Léhner-pusztára.

Hol az utunkat keresztezték szarvasok, hol a kukoricásban láttuk csörtetni őket.

Innét az Újhegy szélét érintve érkeztünk meg Bize határába, majd folytattuk utunkat a Marcali irányába.

Fényképek: Kiss Kálmán, Szaka Zsolt

A galériához kattintson a képre!

A galériához kattintson a képre!

A galériához kattintson a képre!