Akik Marcalit formálták - Emlékek, amelyeket megőrizhetünk
Emlékek, amelyeket megőrizhetünk
Ahogy végig olvasom ezt a négy beszélgetést, feltűnik, mennyire különböző helyszínek jutnak eszembe.
Egy plébániai szoba, ahol Iván atyával beszélgettünk.
Pista bácsi otthona, a vitrinben az elismerésekkel és a konyhában a súlyzókkal.
A noszlopys pálya, amelyet Horváthtanbá történetei benépesítenek.
A futballpálya, az iskola, a városháza és a balatonfenyvesi terasz, amelyek Kis-D életének különböző állomásai voltak.
Első pillantásra nincs sok közük egymáshoz. Pedig ugyanarról szólnak: emberekről, akik hosszú éveken át jelen voltak mások életében.
Nem gondolom, hogy bármelyikük munkáját néhány bekezdésben össze lehetne foglalni.
Nem is ez volt a célom. Inkább meg akartam mutatni egy-egy apró mozzanatot, amely a sok életrajzi adat mögött magát az embert is közelebb hozza.
Egy telefonhívást. Egy vattával kitömött szögescipőt. Egy pályán nyüzsgő gyereksereget. Egy régi csapatfotót az édesapával.
Olyan részleteket, amelyekre talán azok is ráismernek, akik személyesen ismerték őket.
Jövőre lesz ötven éve, hogy Marcali városi rangot kapott. Biztosan sok szó esik majd arról, hogyan változott meg a település az elmúlt fél évszázadban.
Remélem, közben azokról sem feledkezünk meg, akik ezt a változást a mindennapi munkájukkal formálták.
Négyükről most elmondtam néhány emlékemet. De a sor hosszú, és a történetek nem érnek véget ennél a négy névnél.
Jó, hogy akkor leültünk beszélgetni.
Ma már ezeknek az interjúknak nemcsak hírértékük van.
Emlékek, amelyeket megőrizhetünk, és amelyekből a következő nemzedékek is megismerhetnek valamit a mi Marcalinkból.
