Az én Marcalim - Előbb a víz, a csatorna és az aszfalt
Előbb a víz, a csatorna és az aszfalt
Egy ilyen tévéadásban hallottam Sütő Lászlót arról beszélni, hogy előbb a víz, villany, gáz, csatorna és az aszfaltos utak legyenek rendben, csak utána jöjjenek a szökőkutak és díszburkolatok. Nekem ez a szemlélet szimpatikus volt.
Azóta a belső laktanya helye és a városközpont sokat változott. Megújultak az utcák, terek, sportlétesítmények. Nem minden sikerült: a régi Szegedi utcai piaccsarnok például ma is fájó pont számomra. De aki látta az 1980-as Marcalit, tudja, mennyi minden változott.
Sütő Lászlóval egyszer az ingyenes parkolásról is beszélgettünk. A fizetős rendszer működtetése pénzbe kerülne, ráadásul a környező falvakból beérkező vásárlókat sem kellene elriasztani.
A Penny megnyitása körüli vitákban is azt gondoltam: a nagyobb üzletek más kereskedőkhöz is hozhatnak vevőket. Hogy ez összességében mennyire igazolódott, külön vizsgálatot érdemelne.
Ligetváros
Egyszer kitaláltam, hogy Marcalit Ligetvárosnak kellene nevezni. Használtam is néhányszor a Portálon, de nemigen akadt követőm. Én azért ma is így gondolom.
A kórház régi főbejáratától a városközponton át parkok, nagy fák, gondozott zöldterületek követik egymást egészen a busz végállomásig. És nemcsak itt a belvárosban hanem Boronkán, Bizén, Horvátkúton is.
Mindig nagyra értékeltem azok munkáját, akik ezeket rendben tartják.
A szobrok is hozzátartoznak a városhoz: a Szabadság park mellszobrai, a Béke park Fésülködő nő című alkotása, a Memento. Fontosnak tartom, hogy a Mementót megőrizték. Egy város múltjához a kevésbé szeretett korszakai is hozzátartoznak.
A sport és a közösség
Volt NB I/B-s labdarúgócsapatunk és NB I-es női kézilabdacsapatunk. Emlékszem a zsúfolt sportcsarnokra és a nagy mérkőzésekre. A kézilabda különösen közel áll hozzám: János bácsi lányait több mint egy évtizedig kísértem. Nemcsak az eredményeik fontosak, hanem a barátságok és az a közösség, amelyet alkottak.
A felnőttcsapatokat egyre nehezebb fenntartani. A fiatalok továbbtanulnak, elköltöznek, és egy kisváros nem tud korlátlanul igazolni. Ezért számomra nem csak az számít, melyik osztályban játszik a csapat: legyen pálya, edző, felszerelés és sportolási lehetőség a gyerekeknek.
Egyszer három csurgói kézilabdás lánnyal beszélgettem a sportcsarnok lelátóján. A Berzsenyi gimnáziumba jártak, és amikor megkérdeztem, hogyan érzik magukat, azt mondták: nagyon jól. Marcaliban hetente van egy-két program, Csurgón havonta ennyi. Mondtam nekik, ne udvariaskodjanak, de kitartottak mellette.
Néha az ideérkezők veszik észre legjobban azt, amit mi természetesnek tartunk. Színház, koncert, kiállítás, sportesemény, civil rendezvény: egy kisvárosban is lehet gazdag közösségi élet.
A mozi és a kulturális élet
A régi marcali moziba még én is jártam. Emlékeim szerint legalább háromszáz férőhelyes lehetett. A katonák jelenléte is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ekkora mozit fenn lehessen tartani. Aztán megjelentek a videómagnók, a videotékák, csökkent a közönség. A mozi bezárt, később lebontották; a helyén ma a Künzelsau tér van.
A filmvetítés nem tűnt el teljesen: a Kulturális Korzó, a vándormozi, a szabadtéri piknikmozi és a könyvtári alkalmak más formában őrzik. De nekem az igazi moziélmény ma is hiányzik. Nem pusztán a vászon: az, hogy együtt néztünk meg valamit, aztán volt miről beszélgetni
