Az én Marcalim - Amikor egy város segít
Amikor egy város segít
Van egy történet, amelyről sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e. Nem azért, mert titok, hanem mert nagyon személyes.
Amikor amputálták a lábamat, az első telefonhívást Sütő Lászlótól kaptam. Megkérdezte, hogy vagyok, majd annyit mondott, hogy Bereczk Balázs keresni fog, és beszéljük meg, hogyan lehetne segíteni.
Balázs valóban felhívott. Akkor még egy harmadik emeleti lakásban éltem. Nyilvánvaló volt, hogy hosszú távon más megoldást kell találni. Felmerült egy önkormányzati lakás lehetősége, amelyet megfelelően át lehet alakítani. Végül meg is találtuk a megoldást.
De nem ez a történet legfontosabb része. Hanem az, hogy mennyi ember mozdult meg körülöttem. Volt, aki a régi lakásban segített eltávolítani a küszöböket és átalakítani az ajtókat. Más az étkezésben, a takarításban segített. Megint mások az új lakás átalakításában vettek részt.
Amikor elérkezett a költözés napja, megjelent a marcali tűzoltók csapata. Engem levittek a harmadik emeletről, átvittek az új lakáshoz, és mire észbe kaptam, a bútorok, a ruhák, szinte minden a helyére került.
Néhány óra alatt megtörtént az, amiről korábban azt sem tudtam, hogyan fogom megoldani.
Nem szeretném ezt túldramatizálni. De az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor megtapasztalja, mit jelentenek a barátok, az ismerősök, és mit jelent egy közösséghez tartozni. Nekem ez ilyen pillanat volt.
Az én Marcalim
Közel hatvan év telt el azóta, hogy először jártam Marcaliban. Az akkori kisvárosból sok minden eltűnt. Nincsenek már meg a régi vendéglátóhelyek, mások az utcák, az épületek, megváltozott a város élete. Sok olyan ember sincs már közöttünk, akikkel az évtizedek során találkoztam.
De közben rengeteg minden létrejött. Megújultak az utcák, a parkok, új intézmények, sportlétesítmények, közösségi terek születtek. A városnak ma már egészen más arca van.
Természetesen nem minden sikerült. Vannak félbemaradt beruházások, elszalasztott lehetőségek, és bizonyára olyan döntések is, amelyeket ma már másként hoznánk meg. De én nem szeretném a város történetét kizárólag a hibái alapján megítélni. Ahogy azt sem gondolom, hogy Marcaliban minden tökéletes.
Egyszerűen szeretem ezt a várost.
Szeretem a parkjait, a nyugalmát, azt, hogy sok ember még mindig ismeri egymást. Szeretem, hogy egy rendezvényen gyakran ugyanazokkal az arcokkal találkozunk, akikkel húsz-harminc évvel ezelőtt is.
És szeretem azokat az apró emberi gesztusokat, amelyekről ritkán születik újságcikk.
Nem itt születtem. Pécsről kerültem ide. Sokáig más városokban dolgoztam, és az életem jelentős részét úton töltöttem. De amikor egyszer igazán szükségem volt segítségre, ez a város és az itt élő emberek mellém álltak.
Akkor értettem meg igazán valamit.
Az ember otthona nem feltétlenül az a hely, ahol megszületett. Hanem az, ahol úgy érzi, hogy tartozik valahová.
1968-ban még csak átutazó voltam Marcaliban.
Ma már, ha valaki megkérdezi, hová valósi vagyok, gondolkodás nélkül válaszolok:
Marcali vagyok.
Források:
A Marcali Portál fotóarchívuma
Korábbi személyes visszaemlékezéseim a Töredékek című oldalon olvashatók.
A cikk elkészítéséhez a szerző a ChatGPT-t használta segítségül.
