Az 1960-as években Pécsen jártam általános iskolába. Volt akkoriban egy tantárgyunk – talán környezetismeretnek hívták, talán a földrajzhoz vagy a biológiához kapcsolódott –, amelyet egy kiváló tanár tanított nekünk.

A nevét sajnos már elfelejtettem. Hatvan év nagy idő.

Egyetlen mondatára azonban ma is pontosan emlékszem.

A Mecsek oldalában kirándultunk. A tanár mediterrán növényeket, gyümölcsöket mutatott nekünk. Mi, gyerekek persze nem igazán értettük, mi ebben a különleges. Pécsiek voltunk, ritkán hagytuk el a várost, számunkra természetes volt mindaz, amit magunk körül láttunk.

A tanárunk azonban tudta, miért érdemes ezekre felhívni a figyelmünket.

Azt mondta, Pécsnek különleges, mediterrán jellegű klímája van. Ebben nagy szerepe van a Mecseknek, amely észak felől védelmet nyújt a városnak, miközben délről egyre erősebben érvényesülnek a mediterrán hatások.

Aztán mondott valamit, ami valamiért belém égett:

„Meglátjátok, megéritek, hogy ez néhány évtized múlva a Balatonig is felér.”

Gyerek voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelenthet.

Most, több mint hatvan évvel később egyre gyakrabban jut eszembe ez a mondat.

A valóság beköszöntött

Az utóbbi években olyan meteorológiai kifejezések váltak hétköznapivá, amelyeket gyermekkorunkban nemigen hallottunk.

Hőkupola. Tartós hőhullám. Légköri aszály. Rekordmeleg.

Egyre hosszabb forró periódusokat és egyre enyhébb, sokszor hó nélküli teleket élünk át. Mintha valóban északabbra tolódna az a képzeletbeli határ, amelyről egykori tanárom beszélt.

És már a Balatonnál is érezzük.

Nem pusztán arról van szó, hogy nyáron meleg van. A tartós hőség fokozza a párolgást, kiszárítja a talajt, megviseli a mezőgazdaságot, hatással van tavainkra és folyóinkra.

A vízhiány pedig már nemcsak mezőgazdasági vagy természetvédelmi kérdés.

Energetikai kérdéssé is vált.

A Duna szélsőségesen alacsony vízállása és magas hőmérséklete az elmúlt időszakban megmutatta, hogy a víz és az ország energiaellátása milyen szorosan összefügg egymással.

És itt már nem egy távoli jövőről beszélünk.

Ez a jelen.

Amire fel lehetett volna készülni

A mostani helyzet egyik legfontosabb tanulsága számomra az, hogy mindez nem egyik napról a másikra következett be.

Mérnökök, vízügyi szakemberek, energetikusok és kutatók hosszú ideje foglalkoznak azzal, hogyan változhat folyóink vízjárása, hogyan alakulhatnak a szélsőséges időjárási helyzetek, és milyen hatással lehet mindez az ország infrastruktúrájára.

A kérdés tehát nem az, hogy tudhattunk-e róla.

Hanem az, hogy időben megtettünk-e mindent, amit lehetett.

Mert amikor már egy atomerőmű teljesítményéről, ipari fogyasztásról és az ország energiaellátásának biztonságáról beszélünk, akkor a klímaváltozás többé nem elméleti vita.

Magyarország vízben gazdag. Csak a víz elfolyik.

Gyakran mondjuk, hogy Magyarország vízben gazdag ország.

Bizonyos értelemben igaz.

Csakhogy a víz jelentős része átfolyik rajtunk.

Ráadásul évtizedeken keresztül sokszor úgy alakítottuk át a tájat, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljunk a víztől. Eltűntek kisebb csatornák, vizes élőhelyek, időszakosan vízzel borított rétek, mélyebben fekvő területek. A minél nagyobb, egybefüggő művelhető táblák kialakítása sok esetben fontosabb szempont lett, mint a táj természetes vízmegtartó képessége.

Pedig azok a területek, amelyek első pillantásra „haszontalan” vizenyős földnek tűntek, nagyon is fontos feladatot láttak el.

Megfogták a vizet. Lassították annak elfolyását. Párologtattak. Hűtötték a környezetüket.

Mert nemcsak az a baj, amikor nem esik.

Az is baj, amikor nincs minek párologtatnia.

Egy rendszer fenntartásának mindig ára van. Ha pedig éveken, évtizedeken keresztül nem fizetjük meg ezt az árat, egyszer benyújtják nekünk a számlát.

Úgy érzem, most kezdjük megérteni, mekkora lesz ez a számla.

Egy másik „majd meglátjátok”

1989–90-ben már elmúltam harmincéves. Jött a rendszerváltás, és vele együtt egy olyan átalakulás, amely alapjaiban változtatta meg az országot.

Ennek az időszaknak egyik jelképes ügye lett a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer.

És érdekes módon ehhez kapcsolódóan is megmaradt bennem egy mondat.

Arra már nem emlékszem, kitől hallottam. Mérnök lehetett, energetikai szakember vagy valaki, aki a beruházás mellett érvelt.

A lényege azonban valahogy így hangzott:

„Meglátjátok, egyszer még nagyon fogjátok sajnálni, hogy ezt nem építettük meg.”

Engem a történet közelebbről is érintett.

Abban az időben az Országos Villamostávvezeték-építő vállalatnál dolgoztam. A Bős–Nagymaroshoz kapcsolódó energetikai konstrukció részeként Győrtől az osztrák határig meg kellett építeni egy kétrendszerű, 400 kilovoltos távvezetéket.

Mi ezen dolgoztunk.

A rendszerváltás utáni években sorra kerültek nehéz helyzetbe a korábbi állami nagyvállalatok. Ha nekünk 1990–92 körül nincs ez a nagy munka, talán a mi sorsunk is egészen másként alakul.

Ezért Bős–Nagymaros számomra soha nem kizárólag politikai vagy környezetvédelmi vita volt.

Volt hozzá személyes közöm is.

És most itt állunk Paksnál

Miért jutott mindez most eszembe?

Azért, mert ismét a Dunáról beszélünk.

A paksi atomerőmű hűtése a folyóra épül. Amikor azonban egyszerre rendkívül alacsony a vízállás és magas a vízhőmérséklet, már nem elegendő azt mondani, hogy eddig is működött.

A kérdés az, hogyan fog működni húsz vagy harminc év múlva.

És nemcsak Paks I.-ről kell beszélni.

Ott lesz Paks II. is.

Ha az éghajlat tovább változik, ha gyakoribbá válnak a mostanihoz hasonló szélsőséges helyzetek, akkor az erőművek hűtése olyan kérdés, amelyre nem akkor kell választ keresni, amikor már baj van.

Nincsenek többé szent tehenek

Bős–Nagymaros óta Magyarországon szinte politikai tabuvá vált egy dunai duzzasztómű gondolata.

Én ma már azt gondolom: legalább beszélni kell róla.

Nem politikusoknak kell eldönteniük egymás között, hogy igen vagy nem.

Üljenek le a mérnökök, vízügyi szakemberek, energetikusok, természetvédők. Tegyék az asztalra az érveket, a környezeti következményeket, a költségeket és az alternatívákat.

Lehet, hogy a végén arra jutnak, hogy nem kell duzzasztómű.

De azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy lehetséges megoldást azért ne vizsgáljunk meg, mert harmincöt évvel ezelőtt politikailag eldöntöttük, hogy erről többé nem beszélünk.

A Duna nem ismeri a politikai tabukat.

A klíma sem.

És addig mi legyen Pakssal?

Nem vagyok energetikai mérnök.

Nem vagyok vízügyi szakember.

Nem vagyok atomerőművi szakértő.

Ezért amit mondok, magánvélemény, és biztosan lehet vele szakmailag vitatkozni.

De laikusként számomra logikusnak tűnik, hogy meg kellene vizsgálni Paks I. jelenlegi dunai hűtésének kiegészítését hűtőtornyos megoldással.

Vagyis egy vegyes rendszert.

Normális körülmények között továbbra is lehetne használni a jelenlegi rendszert, szélsőséges hőségben és kisvíznél pedig a hűtőtornyok tehermentesíthetnék a Dunát.

Hatalmas építmények lennének.

Szépek?

Rondák?

Kinek ez, kinek az.

Számomra sokkal fontosabb kérdés, hogy működnek-e.

Mire költjük a pénzünket?

És végül eljutunk a pénzhez.

Nem szeretnék demagóg lenni. Egy stadiont nem lehet egyszerűen összehasonlítani egy hűtőtoronnyal, egy vízügyi beruházással vagy egy atomerőmű műszaki rendszerével.

De állampolgárként jogom van feltenni a kérdést:

az elmúlt évtizedekben mindig arra költöttük-e a százmilliárdjainkat, amire a jövőnk szempontjából a legnagyobb szükségünk volt?

Mert infrastruktúrát akkor jó építeni, amikor még van időnk megtervezni.

Vízmegtartó rendszert akkor kell létrehozni, amikor még van víz, amit megtarthatunk.

Az energetikai rendszerünket pedig akkor kell felkészíteni a szélsőségekre, amikor még nem a kényszer diktál.

A Duna nem vár.

A hőség nem vár.

A klíma sem vár.

És lassan megint ugyanahhoz a mondathoz jutok vissza, amely végigkíséri ezt az egész történetet.

Hatvan évvel ezelőtt egy pécsi tanár mondta nekünk a Mecsek oldalában:

„Meglátjátok, megéritek…”

Megértük.

Talán most az lenne a dolgunk, hogy a következő nemzedéknek már ne kelljen hatvan év múlva ugyanezt elmondania.

Most kellene cselekedni.

Kép: ChatGPT - Illusztráció!