A hónap elején elindult a balatoni viharjelzés, melynek tavi története lassan 100 esztendőre nyúlik vissza, ugyanis 1934 júliusában vette kezdetét működése – írja Kovács Emőke Balaton-kutató történész a sonline.hu-n megjelent cikkében.

A Balaton nagy felfutása a trianoni békediktátum után, az 1920-as évekre kezdődött meg, amikor is egyre többen látogatták e vidéket. Ezáltal a fürdőzők, a vízi sportokat űzők, a horgászok száma is megnőtt a tónál. Balatoni tragédiák már ekkor is voltak, de a vízimentés és a viharjelzés ügyének megoldása még váratott magára. 1931 szeptemberének elején 90-100 km/órás szelet mértek a Balatonnál, amely ugyan nem okozott katasztrófát, de kárt tett a Légügyi Hivatal tónál állomásozó repülőiben. A Magyar Vöröskereszt működtetett viharjelző szolgálatot ekkoriban, de viharjelző berendezést csak a későbbiek során állították.

Nagy szerepe volt mindennek előmozdításában Hille Alfréd (1891–1981) légiforgalmi műszaki aligazgatónak, meteorológusnak, királyi repülőezredesnek, aki először egy elméleti műben tárta fel a Balaton időjárási jellegzetességeit és a tavi viharjelzés rendszerének alapvetéseit. Hille Viharjelzést a Balatonra című 1932-es művének fő tétele volt, hogy bár a tavi viharok látszólag váratlanul csapnak le, valójában előre jelezhetők. Az elméleti előkészítést követően a gyakorlati munka 1934. július 8-án kezdődött meg, innen számítjuk a rendszeres viharjelzés kezdetét a tónál, amelyet a siófoki MAC-telepen felállított mérőállomás értékei alapján működtettek. A rendszer tájékoztatási pontjai a mólók végén felállított jelzőkosarak lettek, a tóban pedig mentőcsónakokat állomásoztattak. Kezdetét vette a rakéta jelzőrendszer, valamint a szirénás jeladás is. A riasztás menete a következőképpen zajlott: a mátyásföldi ügyeletes meteorológus kiadta a riasztást Siófoknak.

Tizenöt jelzőhely működött

Siófok értesítette a füredi és boglári állomásokat, akik jelezték a helyzetet a partmenti jelzőhelyeknek. A jelzőhelyek – melyeken a Magyar Vöröskereszt Önkéntes Motoros Testülete végezte munkáját – feladata a piros gömb árbocra húzása, a jelzőágyú elsütése és a sziréna megszólaltatása volt. A sárga színű rakéta 15-60 km/óra erősségű szelet jelzett, a piros 60 km/óra felettit. Június közepétől szeptember közepéig tizenöt jelzőhely működött: Siófok (központ), Füred, Boglár, Világos, Kenese, Almádi, Alsóörs, Tihany, Révfülöp, Lábdi, Keszthely, Fonyód, Lelle, Szemes, Földvár.

A vízimentő-szolgálat viszonylag későn kezdte meg szervezett működését a Balatonnál. Az 1930-as években a Magyar Vörös Kereszt Egylet Siófokon viharjelző- és elsősegélynyújtó állomást üzemeltetett, de csak az 1930-as évek második felében fogalmazódott meg hatósági és miniszteriális szinten a vízimentő-szolgálat fontossága. Siófoki központtal 1942-ben indította el működését a tavi vízicsendőrség, feladatuk a tó vízi közlekedésének zavartalan biztosítása, az orvhalászat megfékezése mellett a vízimentés és segélynyújtás lett. A több csendőrhajóval is rendelkező vízicsendőrök folyamatosan járőröztek és figyelték a Balatont.

A második világháború után sajnálatos módon nem működött a jelzés, évekig, mindez több halálesetet eredményezett. Zách Alfréd (1910–2003) meteorológus, a Prognózis Osztály vezetőjének kitartó erőfeszítése, miszerint szükség van a viharjelzés visszaállítására, 1950 májusában – egy emberáldozatokat követelő vihar után – eredménnyel járt. A Belügyminisztérium megszervezte a révkapitányságokat és révőrsöket, melyeknek egyik feladata a riasztások kiadása lett. A Meteorológiai Intézet közreműködésével 1951 nyarától ismét megkezdte működését a viharágyús, jelzőrakétás rendszer. 1956 decemberében új, korszerű meteorológiai obszervatóriumot nyitottak a siófoki kikötőben. Ennek meghatározó vezetői, Böjti Béla és Bartha Imre nagy szakértelemmel gondoskodtak a balatoni viharok megfelelő előrejelzéséről. A vízimentő szolgálatot a második világháború után a révkapitányságok végezték, majd 1958 áprilisától a rendőrség kötelékében működő Folyamrendészet folytatta a munkát. A fehérzubbonyos vízirendőrök igyekeztek figyelmeztetni a közeledő vihar ellenére matracon, vitorláson, később szörfökön kimerészkedő nyaralókat.

1988-ban megszűnt a jellegzetes kosaras rendszer, s kezdetét vette a fényjelzős szisztéma, elsőfokú jelzésnél 45-ször, másodfoknál 90-szer villan a jeladó. 2012 óta a Balaton nyugati, középső és keleti medencéjére külön viharjelzést adnak ki. Április 1-jétől október 31-ig működik a viharjelző szolgálat a tónál. A megbízható jelzőrendszer ellenére a fényjeleket napjainkban is sokszor figyelmen kívül hagyják a fürdőzők, szörfözők, SUP-osok, vitorlázók, pedig már Eötvös Károly is megírta nagy balatoni művében, érdemes megjegyeznünk:

Az ég s a Balaton vize együtt sír és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt mosolyog, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az egyiknek nézel a szemébe: tudod már, mi van a másikban is – fogalmaz a Balaton-kutató történész a sonline.hu-n megjelent cikkében.

Fotó: Fortepan / Horváth József / a Balatoni Vízirendészet Siófoki Rendőrörs szolgálati hajója a Zalka Máté. (1951)